Akik az Úrban bíznak

Iz 40,25-31 - „Kihez hasonlíthatnátok engem, hogy egyenlő volnék vele?” - mondja a Szent. Emeljétek a magasba szemeteket, és nézzétek: ki teremtette ezeket? Aki előhozza szám szerint seregüket, és mindnyájukat nevén szólítja; nagy ereje és erős hatalma miatt egyikük sem marad el. Miért mondod, Jákob, és miért szólsz így, Izrael: „Rejtve van utam az Úr előtt, és Istenem figyelmét igazságom elkerüli”? Vajon nem tudod? Vagy nem hallottad? Örökkévaló Isten az Úr, aki a föld határait teremtette. Nem fárad el, és nem lankad el, bölcsessége kifürkészhetetlen. Erőt ad a fáradtnak, és az erőtlennek megsokasítja erejét. Elfáradhatnak a fiatalok, és ellankadhatnak, s az ifjak is megbotolva eleshetnek; de akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak el, járnak, és nem fáradnak el.

Zs 102 - Dávidtól. Áldjad, lelkem, az Urat, s egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el jótéteményeit. Ő megbocsátja minden gonoszságodat, ő meggyógyítja minden betegségedet; Ő megóvja életed a pusztulástól, ő irgalommal és kegyelemmel koronáz meg téged. Ő kielégíti javaival kívánságodat: mint a sasé, visszatér ifjúságod. Igaz dolgokat cselekszik az Úr, és igazságot szolgáltat minden elnyomottnak. Megismertette Mózessel útjait, Izrael fiaival cselekedeteit. Irgalmas és könyörületes az Úr, hosszan tűrő és nagyirgalmú. Nem tartja meg haragját mindenvégig és nem fenyeget örökké. Nem bűneink szerint bánt velünk, és nem fizetett meg nekünk gonoszságainkért. Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy az ő irgalma azok számára, akik őt félik. Amilyen messze van kelet a nyugattól, olyan messzire veti tőlünk gonoszságainkat. Mint ahogy az atya könyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik. Mert ő ismeri létrejöttünket, és megemlékezik arról, hogy porból vagyunk. Olyan az ember élete, mint a fűé: kivirul, mint a mező virága, de ráfúj a szél, és nincs többé, s a helyét sem ismerik. De az Úr kegyelme öröktől fogva és örökké kíséri azokat, akik őt félik, s igazsága azok unokáit, akik megtartják szövetségét, és gondosan teljesítik parancsolatait. Az Úr az égben állította fel trónusát, és királysága mindenen uralkodik. Áldjátok az Urat, angyalai mind, ti hatalmas erejűek, akik teljesítitek szavát, mihelyt parancsának hangját meghalljátok. Áldjátok az Urat, seregei mind, szolgái, akik akaratát megteszitek. Áldjátok az Urat, művei mind, mindenütt, ahol uralkodik. Áldjad lelkem az Urat!

Mt 11,28-30 - Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű - és nyugalmat találtok lelketeknek [Jer 6,16]. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.”

„Akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak” – ebben a kijelentésben kell felismernünk azt a titkot, melyre szükségünk van!

Általában ott érhető tetten a mi problémánk, hogy úgy vagyunk a magunk lelkiségével is, mint a kutya, aki állandóan a farka után forog, elkapni szeretné, de nem képes rá, és beleszédül. Szeretnénk megújulni, szeretnénk újra lelkesek lenni, és szeretnénk azt a találkozást aminek az ízért már egyszer megéreztük, újra megtapasztalni, de nem sikerül. Mert minduntalan a magunk logikájában és erejében bízunk, újra és újra azt hajtogatjuk, amit már rég meg kellett volna unnunk, de nem tudunk helyette másban bízni, remélni. Nem vagyunk képesek kizökkenni, kiszállni a magunk által hajtott mókuskerekéből! Pedig Izajás megmondta: „Akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak”. Vagy, Jeremiás is ezt üzeni, akire Jézus is hivatkozik: „kérdezősködjetek az ősi ösvények felől, melyik út a jó, és azon járjatok, akkor nyugalmat találtok lelketeknek!” [Jer 6,16] Jézus, már nem prófétál, egyszerűen magát ajánlja nekünk! Benne bízhatunk, úgy, mint az Atyában, az Úrban. Na persze, ehhez magamat kell lecsendesíteni. Azt amiben eddig bíztam elengedni, változtatni a jelenlegi felfogásomon, amiről be kell látnom, hogy az enyém, és kudarcot vallottam önmagammal. ki kell vonulnom magamból, a pusztába. Ahol meghallhatom Isten lélegzetét, sóhajtozását, és a vágyakozását arra, hogy végre Rá figyeljek, Őt halljam meg! A bennem élni akaró Isten Szent Lelke akar végre segíteni, rajtam. Csak engedjem meg a számára! Jelet akarok, de nem hagyom, hogy Isten jelet adjon. Én próbálok jelelni, magamon kívül keresem a jeleket, melyeket Isteníthetnék, pedig a jel, belőlem akar megszólalni.

Ideje, hogy belefáradjak már a magam gerjesztette trükkökbe, és rádöbbenjek arra, hogy nem akarom magam terhét többé hurcolni. Mert bizony, többnyire mi magunk vagyunk magunk terhére!

Mi az az iga, amit Jézus ajánl a számomra, ami az Övé, és amiből tanulhatok? Ami nem nehéz, és még édes is. Jézus teljesen feladta magát, hogy egy lehessen az Atyával. Semmit sem tett, de megengedővé lett rá, hogy általa cselekvővé legyen az Atya.

Minden szava és minden tette nem sajátja, nem az emberi logikát idézi és szórja szét a világban, hanem az Atya logikáját rajzolja a világba, és elém is.

Nincs benne erőlködés, Ő semmit sem akar tenni, és semmin sem kell agyalnia, egyszerűen engedi általa cselekvővé válni az Istent.

Ez úgy kezdődött, hogy elvonult negyven napra a pusztába, és megtanulta az engedelmességet, Istennek. Jézusnak a pusztában sikerült szinkronizálni a maga életét Isten létével. Amit majd az után, minden nap már csak gyakorolni kellett, felidézni, és emlékeztetni emberi mivoltát arra, hogy hogyan kell Neki, a teremtménynek – mert emberi mivoltában teremtett lénnyé lett, mint mi mindannyian (!) - engedelmeskednie, megtartani és újra szinkronba hozni életét Isten létével.

Én, milyen gyakorisággal térek vissza az Istenhez, hogy emlékezetemet felfrissítsem, hogy fegyelmezni legyek képes magamat rá, hogy nem nekem kell cselekvővé lennem, hanem meg kell engednem Istent cselekvővé lenni általam? Lehet, hogy már nem is emlékezem rá, hogy mit tehetnék azért, hogy Istennel szinkronba legyek?

Mennyire van rend bennem, és körülöttem, ahol hallhatóvá, érthetővé és láthatóvá lehet Isten a maga alázatosságában, szelídségében? Mennyire érzékelek nyugalmat magamban? Mit teszek meg azért, hogy a nyugalom váljon alaptermészetemmé? Mik azok, és kik azok a zavaró tényezők, amik, és akik nyugtalanítanak, és melyektől nem vagyok képes nyugalmi állapotomba kerülni? Melyek azok a nyugtalanító erők, melyeket pontosan én húzok magamra? Vagy, lehet, hogy félek a nyugalomtól, a csendtől és a tétlenségtől? Ki vagyok én, és kinek tart vajon engem az Isten?

Keresem Jézussal a közösséget, de a baj az, hogy én magam állok útjában annak, hogy közösségre léphessek Vele. Hogy állok a bűntudattal, a lelkiismeretemmel, az önmagam ismeretével? Lehet, hogy félek önmagam megismerésétől? Sokszor az önismeretünknél akadunk el. Onnan nem tudunk tovább jutni azon az úton, melyre szeretnénk rálépni, haladni, de csak vágyakozunk rá, és belefáradunk, bele roskadunk, és végül bele szédülünk, és feladjuk.

A házasság létfontossága pontosan abban van, hogy az Ember, aki a világban él, és ki van téve a világ irritációinak, degeneráltságának, a házasságában, a Szentlélekkel közösségben, egymás teljességének kimunkálásában segítsék egymást. A házasság kellene, hogy legyen a legparányibb szerzetes közösség. A kettő lesz egy testé. Amit nem fizikai értelemben kell érteni, hanem a fúzió szintjén. azaz: felelősök egymásért, és részesei egymásnak, valamint részesítői egymásnak! A két fél rábízza magát a másikra, jobban bízik benne, mint önmagában. Ez a hit élteti azt, hogy együtt többek vagyunk, mint én önmagamban. Ez a közösség válik az önmagam megismerésének javára, ezen keresztül pedig, az Istennel való közösségem javára is. Így merem most már kijelenteni, hogy a házasfelek egymás számára üdvösségszerző felek! Ha egy házasságban bármelyik fél megfeneklik a hitéletében, akkor ott a házassággal is baj van. Ha pedig a házassággal baj van, akkor a családdal is baj van. Egy bajbajutott házasságban a gyermek egészséges fejlődésével is baj van.

Márpedig, hogy szól a Szentírás? „Az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz’. ^{(Ter 2,24)} Így már nem ketten vannak, hanem egy test” [Mt 19,5-6]. A sérült házasságban nevelkedett gyermek nem azért hagyja el a szüleit, mert a máshoz ragaszkodására érett meg, hanem azért, mert a valakihez ragaszkodás életszükséglet, melyet a szülőktől nem kaphatott meg, de reméli, hogy másban még megtalálhatja. Sajnos, ez korunk hatalmas válságjelensége, amire a gondolkodásra érett, önkiteljesítésre „kényszerített” Ember még nem ismert fel. Vagy, nem is akar felismerni, inkább pótcselekvésekben éli ki magát. Vagyis önkielégítővé lesz. Ami még jobban eltávolítja önmegismerésétől, és Istentől is.

Istenünk, állítsd meg az Embert romlásában és tévedéseiben! Ámen