Hivatalos vagyok oda én is?
Fil 2,5-11 - Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja [Iz 45,23], hogy „Jézus Krisztus az Úr!” az Atyaisten dicsőségére.
Zs 21 - A karvezetőnek. A „Szarvastehén hajnalban” dallama szerint. Dávid zsoltára. Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Távol van szabadulásomtól hangos jajveszékelésem. Én Istenem, kiáltok nappal, de te nem hallgatsz meg, és éjjel is, de nyugtot nem találok. Pedig te szent vagy és Izrael dicsérete között laksz. Benned bíztak atyáink, bíztak, és te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak és megszabadultak, benned bíztak és meg nem szégyenültek. Én azonban féreg vagyok, nem ember, embereknek gyalázata, népnek utálata. Aki csak lát, mind gúnyt űz belőlem, félrehúzza ajkát, fejét csóválgatja: „Az Úrban bízott, mentse meg őt, szabadítsa meg, ha kedvét leli benne.” Hiszen te vagy, aki kihoztál engem anyám méhéből, te vagy reménységem anyám emlője óta. Rád voltam utalva anyám ölétől, anyám méhétől fogva te vagy az Istenem. Ne légy távol tőlem, mert közel a nyomorúság, és nincs, aki segítséget nyújtana. Körülvett engem sok tulok, Básán bikái körülfogtak engem. Kitátották felém szájukat, mint ragadozó és ordító oroszlán. Szétfolytam, miként a víz, minden csontom kificamodott, szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Ajkam, mint a cserép, kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt, lesújtottál a halál porába. Körülvett engem nagy sereg kutya, a gonoszok zsinatja körülfogott engem. Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhattam minden csontomat. Néznek rám, bámulnak engem, elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek. De te, Uram, ne légy távol tőlem, én erősségem siess segítségemre! Szabadítsd meg lelkemet a kardtól, egyetlenemet a kutyák karmából! Ments meg az oroszlán torkából, engem, a megalázottat, a bölény szarvától! Hadd hirdessem testvéreimnek nevedet, a gyülekezetben hadd dicsérjelek: Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétek őt, Jákob minden utóda, magasztaljátok őt! Félje őt Izrael minden utóda, Mert ő nem veti meg és nem nézi le a szegény nyomorúságát, nem fordítja el tőle tekintetét, és meghallgatja, amikor hozzá kiált. Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben; amit fogadtam, teljesítem azok előtt, akik félik őt. Jóllakásig esznek majd a szegények, akik keresik az Urat, dicsérik majd őt: „Éledjen fel szívük mindörökre!” Észbe kap és megtér az Úrhoz a föld minden határa, és leborul színe előtt a nemzetek valamennyi családja. Mert az Úré a királyi hatalom, és ő uralkodik a nemzeteken. Csak őt imádják mind, akik a földben alszanak; leborulnak előtte mindazok, akik a porba leszállnak. Neki él majd a lelkem, Neki szolgálnak majd utódaim. Az Úrról beszélnek az eljövendő nemzedéknek, az ő igazságát fogják hirdetni a születendő népnek: „Így cselekedett az Úr!”
Lk 14,15-24 - Az egyik vendég ennek hallatára így szólt hozzá: „Boldog, aki asztalhoz ülhet az Isten országában!” Ő pedig ezt válaszolta: „Egy ember nagy vendégséget rendezett és sokakat meghívott. A vacsora órájában elküldte szolgáját, hogy szóljon a meghívottaknak: „Jöjjetek, mert már minden el van készítve!” De azok közül sorra mindegyik kezdte magát kimenteni. Az első azt mondta neki: „Földet vettem, el kell mennem megnézni; kérlek, ments ki engem!” A másik meg azt mondta: „Öt pár ökröt vettem, megyek kipróbálni őket; kérlek, ments ki engem!” Egy másik azt mondta: „Most nősültem, azért nem mehetek!” Amikor a szolga visszatért, jelentette mindezt urának. Erre a házigazda megharagudott, és ezt mondta szolgájának: „Menj ki gyorsan a város tereire és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, bénákat, vakokat és sántákat!” A szolga jelentette: „Uram! Megtörtént, amit parancsoltál, de még mindig van hely.” Akkor az Úr ezt mondta a szolgájának: „Menj ki az utakra és a sövényekhez! Kényszeríts mindenkit bejönni, hogy megteljék a házam.” Mondom azonban nektek, hogy azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem ízleli meg a lakomámat.”
Hivatalos vagyok oda én is? Kezdhetek aggódni magam miatt? Lehet, hogy méltatlanná leszek, hogy megízlelhessem a lakomát? Ez a példázat nem szól másról, mint Isten országának méltóságáról! Egyetlen dologban reménykedek: abban, hogy Jézus, mint mindig sarkosan fogalmaz, pontosan azért, hogy elgondolkodtasson, és ráérezzek az általa mondottak komolyságára.
Azt mondja Pál apostol, hogy „ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt”. Abban bizonyosságom van, lehet, hogy vannak külső és belső érzések. Az előbbiek azok, melyeket érzékszerveinkkel érzékelünk, első sorban az ízlelés, és a tapintás. De vannak olyan belső érzések, melyek a lelki és szellemi folyamatokra hatnak, például a fájdalom, vagy az öröm, ez utóbbi, kellemes közérzetben ismerhető fel.
Pál nem a külső érzésekre utal, hiszen azt mondja Jézusra vonatkoztatva, hogy „Istennel való egyenlőségét” ugyan érzékelte, és ezt tudatosította is magában, vagyis szellemileg érzékelte, de, mégsem úgy fogta azt fel, mint ami megszerzett, zsákmányolt olyan dolog volna, mellyel evilági hatalmát, egzisztenciális érvényesülését szolgálhatná. Bizonyítja is Pál apostol. Azt mondja, hogy Jézus által ismert és birtokolt képessége ellenére megalázta magát, engedelmességet vállalt magára, tette ezt a végsőkig, olyan mértékig, hogy hagyta, hogy rajta az emberi együgyűség, butaság, ítéletére, megítélésére, és végül elítélésére lehessen! Még azt az ügyet sem féltette ettől, amit az Atya rá bízott! És lám, az Atya dicséretét elnyerte, olyan nevet, olyan méltósággal jutalmazta meg Jézust az Atya, mely lába elé vet mindent, égen, földön és az alvilágban is! Vajon azért, amiért Isten Fia? Vagy azért lett Isten fiává, mert képes volt ennyire alárendelni emberségét az Atya akaratának?
Én azt mondom, minden teológiai tanulmány nélkül, hogy Jézus a Krisztus, elnyerte az Istenfiúság méltóságát, mely nem lehetne az övé, pontosabban az Atya nem méltatta volna e méltóságban, ha nem tette volna képessé emberségét erre az alázatra, és erre a dicsőségre, mely az Atyaisten dicsőségével egy!
Úgy gondolom, hogy itt kanyarodhatok vissza az Evangélium szavaihoz. Jézus méltóságát azzal érte el, hogy engedelmességet vett magára, mely az Atya dicsőségére lett! Ő az, aki nem kereset okot, és nem talált okot rá, hogy kibújjon az Atya meghívása alól. Nem tartotta emberségét nagyobb dolognak, az Atya akaratánál! Nem tartotta e világi pozícionálását magasabb érdeknek, mint az Atya pozícionálását a teremtésben!
Aggódásom oka ez: mikor és mennyiben vagyok képes a magam érdekét kifejező véleményemet elengedni azért, hogy az Atya szándéka érvényesülhessen? Úgy is fogalmazhatok: kinek az érdeke érvényesül az én életemben, és mennyire tartom tiszteletben mások véleményét az enyém ellenében? Ámen
