Az övéi közé jött

2Sám 7,1-5.8b-11.16 - Történt pedig, hogy amikor a király már a palotájában lakott, s az Úr már nyugodalmat szerzett neki mindenfelől valamennyi ellenségétől, így szólt a király Nátán prófétához: ,,Nem látod-e, hogy én cédruspalotában lakom, az Isten ládája pedig bőrök között van?’’ Azt mondta erre Nátán a királynak: ,,Eredj, tedd meg mindazt, ami szándékodban van, mert az Úr veled van.’’ Íme, azonban még az éjjel szózatot intézett az Úr Nátánhoz, ezekkel a szavakkal: ,,Eredj, s mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni az Úr: Hát te házat akarsz építeni nekem lakásul? Most azonban ezt mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt üzeni a seregek Ura: Én elhoztalak téged a legelőről, a juhok mögül, hogy népem, Izrael fejedelme légy, s veled voltam mindenütt, ahol csak jártál, s kipusztítottam minden ellenségedet színed elől, s olyan nagy nevet szereztem neked, mint a föld nagyjainak neve. Nos, én népemnek, Izraelnek helyet szerzek, s elültetem, hogy ott lakjon, s ne háborgassák többé, s a gonoszság fiai ne nyomorgassák többé, mint azelőtt, attól a naptól kezdve, hogy bírákat rendeltem népem, Izrael fölé. Nyugodalmat adok tehát neked minden ellenségedtől, s íme, előre megmondja neked az Úr, hogy házat alkot neked az Úr. hanem állandó lesz házad és királyságod mindörökké színem előtt, és szilárd lesz trónod mindenkor.’’

Zs 88 - Maszkíl az ezrahita Etántól. Az Úr kegyelmét örökké éneklem, hűségedet nemzedékről nemzedékre hirdeti szám. Mert ezt mondtad: ,,Örök időkre épül az irgalom’’ -- hűséged szilárdan áll a mennyekben. -- ,,Szövetségre léptem választottammal, megesküdtem szolgámnak, Dávidnak: örökre megszilárdítom utódodat, nemzedékről nemzedékre építem trónodat.’’ Csodáidat, Uram, magasztalják az egek, és hűségedet az egybegyűlt szentek. Mert ki hasonló az Úrhoz a fellegek közt ki olyan az Isten fiai között, mint Isten? Isten, akit rettegnek a szentek tanácsában, aki nagyobb és félelmetesebb mindazoknál, akik körülötte vannak. Uram, Seregek Istene, ki hasonló hozzád? Hatalmas vagy, Uram, és hűséged övez téged. Te uralkodsz a tenger erején és háborgó hullámait te fékezed meg. Te tapostad el Ráhábot, halálra sebezve, hatalmas karoddal szétszórtad ellenségeidet. Tiéd az ég, és tiéd a föld, te alkottad a föld kerekségét és mindazt, ami rajta van. Te teremtetted északot és délt, nevedben örvendezik a Tábor és a Hermon. Karod hatalmas, kezed erős, jobbod diadalmas. Igazságosság és jog trónod alapja, irgalom és igazság vonulnak előtted. Boldog az a nép, amely tud ünnepelni. Az ilyenek arcod világosságánál járnak, Uram. Nevedben egész nap ujjonganak, s felmagasztalódnak igazságosságodban. Mert te vagy erejük és ékességük és jóságod emeli magasra fejünket. Mert az Úré a pajzsunk, s Izrael Szentjéé a királyunk. Egykor látomásban szóltál szentjeidhez és azt mondtad: ,,Segítséget nyújtottam egy hősnek, felemeltem népemből egy választottat. Megtaláltam szolgámat, Dávidot, felkentem őt szent olajommal. Vele lesz erős kezem és karom megerőssíti őt. Semmit sem tehet vele az ellenség, és nem árthat majd neki a gonoszság fia. Kiirtom előle ellenségeit, és gyűlölőit megfutamítom. Vele lesz hűségem és kegyelmem, és hatalma magasra emelkedik nevemben. Ráteszem kezét a tengerre és jobbját a folyóvizekre. Így szól majd hozzám: ,,Atyám vagy te, én Istenem, és szabadításom kősziklája!’’ S én elsőszülöttemmé teszem őt, legfölségesebbé a föld királyai között. Örökre megőrzöm irgalmamat iránta, és szövetségem mindig vele marad. Örökkévalóvá teszem nemzetségét, s fenntartom trónját, amíg az ég áll. De ha fiai elhagyják törvényemet és nem járnak parancsaim szerint, ha bemocskolják rendeleteimet, és parancsaimat nem teljesítik: vesszővel büntetem meg vétkeiket, és veréssel bűneiket. De nem vonom meg tőle kegyelmemet, és hűségemet nem hazudtolom meg. Nem töröm meg szövetségemet, s ami elhagyta ajkamat, érvénytelenné nem teszem. Megesküdtem egyszer szentségemre: nem hazudom Dávidnak, örökké tart nemzetsége, és mint a nap, színem előtt a trónja, megmarad örökké, miként a hold, a hűséges égi tanú.’’ Te őt mégis elvetetted s megutáltad, haragra gerjedtél fölkented ellen; Felbontottad szolgád szövetségét, földig aláztad szent koronáját. Lerontottad minden kőfalát, romhalmazzá tetted bástyáit. Kifosztották őt mindazok, akik arra jártak, szomszédai gyalázata lett. Fölemelted elnyomóinak jobb kezét, megörvendeztetted ellenségeit. Kardja élét elvetted és nem segítetted meg őt a harcban. Véget vetettél tündöklésének, trónját a földre döntötted. Megrövidítetted ifjúságát, gyalázatba borítottad őt. Meddig fordulsz még el teljesen, Uram, meddig ég még haragod, mint a tűz? Emlékezz meg arról, milyen rövid az én létem! Milyen semmisnek alkottad az emberek fiait mind? Ki az az ember, aki él, s halált nem látna, s megmenthetné lelkét az alvilág kezéből? Hol van, Uram, hajdani irgalmad, amellyel megesküdtél hűségedre Dávidnak? Emlékezzél meg, Uram, szolgáid gyalázatáról, amelyet keblemben hordok sok nemzettől, amellyel gyaláznak téged ellenségeid, Uram, és gyalázzák fölkented lépteit. Áldott legyen az Úr mindörökké! Ámen! Ámen!

Lk 1,67-79 - Apja pedig, Zakariás, betelt Szentlélekkel és így jövendölt: ,,Áldott az Úr, Izrael Istene [Zsolt 41,14], mert meglátogatta és megváltotta az ő népét [Zsolt 111,9]. Az üdvösség szarvát támasztotta nekünk, Dávidnak, az ő szolgájának házában [Zsolt 18,3; 132,17], amint megmondta szentjeinek ajkával, ősidőktől fogva prófétái által. Megmentett minket ellenségeinktől, és mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket [Zsolt 106,10]; hogy irgalmasságot cselekedjék atyáinkkal, és megemlékezzék az ő szent szövetségéről, az esküről, melyet Ábrahám atyánknak esküdött, hogy majd megadja nekünk [Zsolt 105,8; 106,45; Lev 26,42], hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban őelőtte életünknek minden napján. Téged pedig, gyermek, a Magasságbeli prófétájának fognak hívni: mert az Úr színe előtt fogsz járni, hogy előkészítsd az ő útját [Mal 3,1], és népét az üdvösség ismeretére tanítsd, bűneik bocsánatára. Istenünk mélységes irgalmából, amellyel meglátogatott minket a magasságból felkelő, hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek [Iz 9,1; 42,7], s hogy lépteinket a békesség útjára igazítsa’’ [Iz 59,8].

„Az övéi közé jött!” – Számunkra, ma élők számára, János születéséről hírt adó Zakeus dicsőítése, mintha nem is Jánosról szólna, hanem arról, amiért Jánosnak el kellett jönnie. Zakariás még nem tud arról beszélni, ami a Megváltó üzenetében, megtestesülésében valósult meg, de azt már el tudja mondani, többről van szó, mint amit egy földbe gyökeresedett, egy lélek nélküli gondolat képes lehet csak gondolni is.

Vannak bizony, olyan összefüggései az Életnek, melyek ebben az életben nem olvashatók össze, ha erre nem szól meghívásunk. De, az is lehet, hogy az, aki meghívást kapott rá, annyira el van foglalva a maga életével, hogy nem látja érdemesnek életét arra, hogy nagyobb összefüggéseket is felismerhessen. Pedig, mindennek van ideje! Előre ugorva egy kicsit, Jézus történetében, a táborhegyi színeváltozására, amikor az apostoloknak megtiltja, hogy amit láttak, arról a feltámadásáig beszéljenek. Jézus szerepe a mi, és az egész világ történelmében, úgy is mondhatom, hogy történetében ott lett nyilvánvalóvá! Abból a történetből lesz érthetővé számunkra a Karácsony ünnepi értéke. Nincs üdvösség Jézus Krisztus nélkül, de nincs ismeretünk személyiségünkről sem, nélküle!

Ennek a megismerésnek az elfogadására készít fel bennünket János. Azért kellett eljönnie, mert hogyan lenne képes befogadni Isten ismeretét bárki is, emberként, ha arra nem bír kellő előképzettséggel, vagyis: önismerettel. Bennem, az Emberben kell helyet készíteni rá, hogy legyen hova befogadni Istent, és az Ő ismeretét. Ezen a helykészítésen azt értem, hogy milyen ismeretektől tegyem szabaddá magam, hogy Isten ismeretére maradjon hely bennem. Ez korunk őrületes problémája. A világunk ismerete - melyet egyszerűen tudásnak, tudománynak, tanult ember gazdagságának mondunk -  oly mértékben lefoglal bennünket, hogy már nem fér belénk az, Aki a Van! Nem élünk istentudatos életet! Ez sajnos igaz, általánosan minden emberre, még azokra is, akik kereszténynek valljuk magunkat. Pedig, az e világban megszerzett tudás, önmagában nem más, mint a világhoz való ragaszkodásunk elmélyítése.

Hallom a kérdést: ez miért baj?

Én egy, nálamnál érdemesebb ember gondolataival válaszolok. De, az lenne az igazi, ha mindenki, akiben ez a kérdés megfogalmazódik, nem szűnne meg a maga számára megnyugtató választ megtalálni: „Számomra nem kétséges, hogy minden emberben van egy jó mag, bárki és bármilyen legyen is. Jól alkották és olyan is marad – a hit nyelvén: jól teremtetett.

Kezdettől fogva létezik minden emberben egy jó mag, az élet elpusztíthatatlan csírája.  (...) „Isten önmagát akarja kifejezni, s amikor Isten magát akarja kimondani önmagából, akkor „jön létre az ember, épp ő, nem más” (K. Rahner). És létrejön az ember világa. Mi az Ő szívének vagyunk a kifejezései.” (Elmar Mitterstieler SJ) Tehát, arra gondolok, hogy ha én, azzal az élménnyel vagyok képes élni, hogy az „övéi” közé tartozom, akkor dolgom van azzal, hogy általam Ő, kifejezésre juthasson. Nem a világot kell megszemélyesítenem, magamat hozzá alkalmassá tenni, hanem Isten személyiségét kell megjelenítenem a világ számára! Erre adj nekünk gyógyírt Istenünk! Ámen