Megszólítja az Embert az Isten
1Sám 1,20-22.24-28 - és történt napok múltával, hogy Anna fogant és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert az Úrtól kérte őt. Amikor aztán felment férje, Elkána és egész házanépe, hogy lerója ünnepi áldozatát és fogadalmát az Úrnak, Anna nem ment fel. Azt mondta a férjének: „Nem megyek fel, amíg el nem választom a gyermeket. Akkor majd felviszem, hogy jelenjen meg az Úr színe előtt, és végleg ott is maradjon.” Amikor aztán elválasztotta, felvitte magával, három fiatal bikával, három véka liszttel és egy korsó borral együtt, és elvitte az Úr házába, Silóba. A gyermek még kicsinyke volt. Amikor levágták a fiatal bikát, odavitték a gyermeket Hélihez. Anna ekkor így szólt: „Kérlek, uram! Életedre mondom, uram, hogy én vagyok az az asszony, aki előtted álltam, amikor itt az Úrhoz imádkoztam. Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amelyet hozzá intéztem. Ezért én is kölcsönbe adom őt az Úrnak arra az egész időre, amely alatt kölcsönben kell lennie az Úrnál.” Ezután imádták ott az Urat.
Zs 83 - A karvezetőnek. A „Szőlőprések” szerint. Kóré fiainak zsoltára. Milyen kedvesek a te hajlékaid, Seregek Ura! Sóvárogva vágyakozik lelkem az Úr udvaraiba. Szívem és testem ujjong az élő Isten után. Hiszen a veréb házat talál magának, a gerlice fészket, ahová fiait helyezze: a te oltáraidnál, seregek Ura, én királyom és én Istenem! Milyen boldogok, Uram, akik házadban lakhatnak: magasztalhatnak téged örökkön örökké! Boldog az az ember, akit te segítesz, akinek szíve zarándokútra készül. Átkelnek a kiaszott völgyön és forrássá teszik azt, és a korai eső is áldásodba öltözteti. Erősségről erősségre mennek, mígnem meglátják az istenek Istenét a Sionon. Uram, Seregek Istene, hallgasd meg imádságomat, vedd füledbe, Jákob Istene! Oltalmazó Istenünk, tekints ide, nézz fölkentednek arcára! Mert jobb egy nap a te udvaraidban, mint más helyen ezer. Inkább akarok a küszöbön lenni Istenem házában, mint a gonoszok sátraiban lakni. Mert nap és védőpajzs az Úr Isten, kegyelmet és dicsőséget ad az Úr; Nem vonja meg javait azoktól, akik ártatlanságban járnak. Seregek Ura, boldog az az ember, aki tebenned bízik!
1Jn 3,1-2.21-24 - Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Szeretteim! Ha a szívünk nem vádol minket, bizalmunk van Istenhez, és bármit kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsait, és azt tesszük, ami kedves előtte. És az ő parancsa az, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, amint megparancsolta nekünk. Aki megtartja parancsait, az őbenne marad, ő pedig bennünk. Hogy pedig ő bennünk marad, azt a Lélektől tudjuk meg, amelyet nekünk adott.
Lk 2,41-52 - A szülei pedig minden évben elmentek Jeruzsálembe a Húsvét ünnepére. Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. Amikor elteltek az ünnepnapok és már visszatérőben voltak, a gyermek Jézus ottmaradt Jeruzsálemben, és nem vették észre a szülei. Úgy gondolták, hogy az úti társaságban van. Megtettek egy napi utat, s akkor keresték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék. És történt, hogy három nap múlva megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: „Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged.” Ő pedig ezt felelte nekik: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” De ők nem értették meg, amit nekik mondott. Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt [1 Sám 2,26].
Megszólítja az Embert az Isten. Azzal a közvetlenséggel, amivel kifejezhető a legközvetlenebb, legbensőségesebb, legintimebb kapcsolat két személy között. De Isten részéről ez vágy, igény, mégis annyira a szeretetből fakad, hogy szabaddá tesz bennünket válaszra. Arra, hogy hogyan fogadjuk az Ő bizalmát, megszólítását. „Fiam vagy Te, ma születelek téged!” [Zsolt 2,7]
Szoros összefüggést látok a Szentlecke és az Evangélium között.
„Hogy pedig ő bennünk marad, azt a Lélektől tudjuk meg, amelyet nekünk adott.” A bennünk lakó Isten! És azt is mondja János, hogy „most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk.” Minden gyermek, gyermekként, melyről még nem bír tudással, de természete: az Isten-közeliség. A származás, az eredet minden gyermekben még éber jelenléte Istennek. Az, hogy ebből a természetességéből a gyermek „kinövi magát”, környezetének Isten-hiányából fakad. Itt érhető tetten, szerintem a hit és vallás közötti mély szakadék. Hiszen, kizárólag az Isten-hit képes felfogni, érteni, tisztelni és gondozni azt a gyermeki létet, mely Jézus esetében, 12 évesen így hangzott: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” Talán, valami hasonló szavak elhangzanak minden gyerekszájból, akik Istentől valók, de nem biztos, hogy a környezet úgy reagálja le, ahogy Jézus esetében Mária és József tette. Én nagyon elképzelhetőnek vélem azt, hogy e két ember esetében, akik bár nem értették Jézus szavait, mégis mélyen beléjük vésődött, ahogy erre utal is az evangélista: „Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat.” Éppen ezért gondolom azt, hogy ez az eset olyan esemény volt a szentcsalád életében, ami meghatározó lett Jézus neveltetésében. Jézus, mélységes, és végtelen szeretettel átjárt szent figyelmet kapott szüleitől! Szülei képesek voltak rá, hogy kellő intelligenciával gondozzák Jézus személyiségét. Nem volt bennük felületesség, közhely, vagy generációs probléma közöttük, esetleg hatalmi játszma. Úgy értem mindezt, hogy Jézusban, szülei nem nyomták el a Lelket, a Lélek működését. Nem akarták, hogy belőle az legyen, aki érvényesülhessen feltétlenül ebben a világban, hogy e világ elvárásának képes legyen megfelelni. Engedték személyiségét kibontakozni, hogy Jézus, mikor elérte fejlődésében az önállóságot, akkor a Lélekből tudatosuljon számára az, hogy Isten lelke lakik benne.
„Hogy pedig ő bennünk marad, azt a Lélektől tudjuk meg, amelyet nekünk adott.” Ebben a kijelentésben érzem azt, ami hiányunk ma a családállításban. Vajon a két ember, aki szentségi létre lép, mert úgy tartják, hogy a kettőjük között létrejött közösség, bennük, mégis a Lélek erejéből létrejött fúzió - melyet a Lélek szentel meg, és képes erővel és bátorsággal egyesíteni - arra van, az teszi szentté, hogy abból egy új élet születhessen, akinek szintúgy el kell jutnia személyes Isten-tudatára, ez elsődleges küldetésük?
Ha a környezet sérült, az Isten-hit nem működik benne, akkor sokkal inkább van szükségem arra, hogy én dolgozzak meg a magam személyiségének egészséges fejlődéséért. Keresve azt az istenközeli közeget, mely képes számomra egészséges segítséget nyújtani ahhoz, hogy visszajöjjenek emlékeim a magam eredeti istenkapcsolatáról, azaz: gyermekivé lenni lehessek. Ami az isten-gyermekiséget jelenti számomra.
Ma a Szentcsalád ünnepe van egyházunkban. Ezt a példát ünnepeljük, melynek követésére méltónak tart Isten minden családot, mely bírja Isten kegyelmét, áldását a szeretet szolgálatára. Ezt a hitet, a Lélek birtoklását a gyermek felkészítésére, személyiségének kibontására, egyedül az a két ember tudatosíthatja magában, akik a család alapkövei, akikre épül a családjuk. A két ember eggyé lett létében jön létre a Család! Ez felelősség, mely Istentől kegyelem. Ámen