Kétségtelen: teremtettségünk, és Istentől való rendeltetésünk

Ter 2,18-24 - Azt mondta továbbá az Úr Isten: „Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!” Az Úr Isten ugyanis megalkotta a földből a föld minden állatát és az ég összes madarát, és odavezette őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi el őket -- mert minden élőlénynek az lett a neve, aminek az ember elnevezte. -- Meg is adta az ember a maga nevét minden állatnak és az ég összes madarának és a föld minden vadjának, de az embernek nem akadt magához illő segítője. Ezért az Úr Isten mély álmot bocsátott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik bordáját, és hússal töltötte ki a helyét. Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez. Az ember ekkor azt mondta: „Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból! Legyen a neve feleség, mert a férfiből vétetett!” Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek.

Zs 127 - Zarándok-ének. Mind boldog az, aki féli az Urat, s az ő útjain jár! Élvezed akkor kezed munkáját, boldog vagy, és jó dolgod lesz. Feleséged olyan lesz, mint a bőven termő szőlőtő házad oldalán, fiaid, mint az olajfa-csemeték asztalod körül. Íme, ilyen áldás éri azt az embert, aki féli az Urat. Áldjon meg téged Sionról az Úr, hogy lásd Jeruzsálem boldogságát életed minden napján, és lásd fiaidnak fiait. Békesség legyen Izraelen!

Zsid 2,9-11 - Láttuk azonban, hogy Jézust, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztelettel koronázta [Zsolt 8,5-7G], hogy Isten kegyelme szerint mindenkiért megízlelje a halált. Mert illett ahhoz, akiért és aki által minden van, s aki sok fiat akart a dicsőségbe vezetni, hogy üdvösségük szerzőjét szenvedés által vezesse el a teljességre. Mert aki megszentel és akik megszentelődnek, egytől vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni.

Mk 10,2-16 - A farizeusok odajárultak hozzá, s hogy próbára tegyék, megkérdezték tőle: „Szabad-e a férfinak elbocsátani a feleségét?” Ő így felelt nekik: „Mit parancsolt nektek Mózes?” Erre azt mondták: „Mózes megengedte, hogy váló levelet írjunk és elbocsássuk” [MTörv 24,1]. Erre Jézus azt válaszolta nekik: „A ti szívetek keménysége miatt írta nektek e parancsot. A teremtés kezdetén azonban Isten férfivá és nővé alkotta őket [Ter 1,27]. Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz [Ter 2,24]. Így már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza!” Odahaza a tanítványai ismét megkérdezték őt erről a dologról. Azt felelte nekik: „Aki elbocsátja a feleségét és másikat vesz, házasságtöréssel vét ellene. És ha az asszony elhagyja férjét és máshoz megy, házasságot tör.” Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy érintse meg őket; de a tanítványok elkergették azokat, akik hozták őket. Ezt látva Jézus haragra gerjedt, és azt mondta nekik: „Hagyjátok a kisgyerekeket, hadd jöjjenek hozzám, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom nektek: aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda.” Azután karjaiba vette őket, rájuk tette a kezét, és megáldotta őket.

Kétségtelen: teremtettségünk, és Istentől való rendeltetésünk. Aminek csupán eszköze a társ, ha ráismerünk arra, aki társa lehet rendeltetésünknek! Sokan vagyunk, korunkban, akik elsőre nem ismerik fel rendeltetésüket, avagy azt a társat, aki rendeltetésében kiegészítheti hiányát, szükségét. Küldetésünk teljesítéséhez, talán, különösen korunkban, mely olyan megosztó, és oly sok zavartól terhelt, elengedhetetlen a társ. Az a személy, aki képes megerősíteni bennünket abban, amire feladatunk van, Istentől. Mert környezetünk kihasználni, érdekeire felhasználni elénk siet, hogy megelőzze az isteni szándékot. Amiét Istent már rég nem tiszteli, és nem méltatja teremtőjeként. Miközben ennek velejáró ártalmáról nem akar tudomást venni: hogy már semmit sem képes tisztelni, így azokat a természet adta tényeket sem, melyeket önmagában is tisztelni kellene. Ebben az állapotunkban, sajnos, egymás tiszteletére is kevés energiát fordítunk.

Eltorzult világban élünk, és torzultságát bizony, sehonnan máshonnan nem lehetünk képesek azonosítani, mint a Bibliából, a Szent iratokból, melyek megszentelődésünkért felelősséget hordoznak, még önmagunk ellenében is!

Bajunk, hogy túlon túl felnőtteknek képzeljük magunkat, aki mindent mindenkinél jobban tud, akiknek nincs szükségük mások tanácsára, oktatására, mások támogatására, kiegészítésére, közösségre azokkal, akik között mint a kő alakulhatunk és olyanná válhatunk aki kedves lehet mások számára. Akár még Isten számára is, Aki teremtőnk, és Aki szándékaira teremtett mindent! Akinek szándéka a szeretetben tökéletesedés, kiforrása a teremtésnek, és amit már nem egyedül, hanem velem, az Emberrel közösségben akar munkálni. Mert Isten önmaga is közösségi lény, amennyiben a szeretet nem képes magányban, egyedüllétben sem megteremni, sem élni, sem kiteljesedni. Vagyis, a gyermeki lelkület, amit Jézus hiányol az Emberben, az az, hogy ráutaltak legyünk egymásra, és Istenre. Amit az alázat, a szelídség, a megismerés és a kíváncsiság, a jóra való törekvés vágya éltet, és gerjeszt a cselekvésre. Életet generálni, élni és éltetni másokat, miközben mások éltető erejében gazdagodni, valami ilyen dolog a gyermeklét. Nem elégszem meg, nem tölt el az a gőg, önteltség, hogy elég vagyok önmagamnak. Jézus, erre próbál bennünket nevelni, és ebben próbál bennünket megerősíteni, ez is az életszentségnek lényeges eleme. Tarts engem mindig gyermeki lélekben gazdaggá Istenem, kegyelmeid, és a Lélek ereje által! Ámen