A félelmeink, melyek fogva tartanak

Jób 9,1-12.14-16 - Felelt Jób, és így szólt: „Bizony tudom, hogy úgy van, és hogy nem lehet igaza az embernek Istennel szemben; ha vele pörbe szállni kíván, ezer közül egyre sem tud neki megfelelni. Bölcs szívű ő és hatalmas erejű; ki maradhat bántódás nélkül, ha ellene szegül? Elmozdít ő hegyeket, úgyhogy észre sem veszik, felforgatja őket haragjában; kimozdítja helyéből a földet, úgyhogy megrendülnek oszlopai; meghagyja a napnak és fel nem kel, és pecsét alá helyezi a csillagokat; egyedül feszítette ki az égboltot és taposott a tenger hullámain; ő teremtette a Göncölszekeret és a Kaszást, a Fiastyúkot és a Dél Csillagát; nagyokat cselekszik, amiket nem lehet kifürkészni, csodás dolgokat, amelyeket nem lehet megszámlálni. Ha eljön hozzám, nem látom; ha elmegy, nem veszem észre. Ha hirtelen számon kér, ki tud neki megfelelni? Vagy ki mondhatja neki: „Ezt miért teszed?” Mi vagyok tehát én, hogy megfelelhetnék neki, és szavakat találhatnék vele szemben? Ha igazam volna, sem tudnék neki megfelelni, hanem inkább kérlelnem kellene bírámat. Ha pedig velem, aki hozzá kiáltok, szóba állna, nem hinném, hogy hallgatna szavamra;

Zs 87 - Kóré fiainak éneke. Zsoltár. A karvezetőnek. A „Mahálát” szerint. Éneklésre. Uram, szabadításom Istene, éjjel-nappal hozzád kiáltok. Jusson színed elé imádságom, füledet hajtsd könyörgésemre. Mert fájdalommal van tele a lelkem és életem az alvilághoz közeledik. A sírba szállók közé soroltak engem, olyanná lettem, mint akinek nincsen segítsége. A holtak között van fekhelyem, mint a halálra sebzettek, akik a sírban alszanak, akikről nem emlékezel meg többé, és akiket kitéptek kezedből. Letettél engem a verem mélyére, a sötétségbe s a halál árnyékába. Rám nehezedett haragod, rám zúdítottad minden hullámodat. Eltávolítottad tőlem ismerőseimet, utálatossá tettél előttük; Fogoly vagyok és nincs menekvésem. Szemem elbágyad a gyötrelemtől. Uram, egész nap tehozzád kiáltok, feléd terjesztem kezemet: Vajon a holtakkal művelsz-e csodákat, és fölkelnek-e az árnyak, hogy dicsérjenek téged? Vajon hirdetik-e valaki a sírban irgalmasságodat és hűségedet az enyészet helyén? Vajon a sötétség helyén ismerik-e csodáidat és igazságodat a feledés földjén? Uram, én hozzád kiáltok, kora reggel eléd száll imádságom. Miért taszítasz el engem, Uram, miért rejted el tőlem arcodat? Szegény és halálos beteg vagyok ifjúkorom óta, a tőled való rettegés súlya nyom, bensőm összezavarodott. Átcsapott rajtam haragod és megrendítettek engem borzalmaid. Körülvesznek engem, mint a vizek, egész nap, mindenünnen körülvesznek. Eltávolítottad tőlem a barátokat és a közelállókat, csak a sötétség a társam.

Lk 9,57-62 - Amint mentek az úton, valaki azt mondta neki: „Követlek téged, bárhová mész!” Jézus azt felelte neki: „A rókáknak odujuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét.” Egy másiknak ezt mondta: „Kövess engem!” Az így felelt: „Uram! Engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat!” Jézus ezt válaszolta neki: „Hagyd a holtakra, hadd temessék el halottaikat; te pedig menj, hirdesd az Isten országát!” Egy másik is szólt neki: „Uram! követlek; de engedd meg, hogy előbb búcsút vegyek házam népétől!” Jézus azt felelte neki: „Aki kezét az ekére teszi és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.”

A félelmeink, melyek fogva tartanak. Általában félelmeink abból fakadnak, hogy a biztosat, a bizonyosat, melyek ehhez a világhoz kötnek bennünket, féljük elengedni, félünk azokra nemet mondani, vagy annak ellent mondani. Pedig, azok olyan szabályok, olyan kötődések, melyek e világtól való függőségeinket jelentik. Látnunk kellene magunkat, hogy olyanok vagyunk, mint egy marionett bábu, rángatnak bennünket madzagon. És ezt, mi azzal hagyjuk jóvá, hogy mindig van egy „de”, ami garantálja, hogy: ez jó nekünk, ezt megengedjük, ezt az állapotot elfogadjuk. Talán, még, mint lehetőséggel, vissza is élünk a helyzettel. Mindig úgy, és olyankor, amikor azt a”de”-t felhasználhatjuk. A világgal takaródzunk, ahhoz igazodunk, miközben a jövőnket váltjuk aprópénzre.

Helyzetek vannak, melyekbe bele simulunk, csak ne kelljen helyzetet teremteni, amivel utána kénytelenek vagyunk megküzdeni, bajlódni, vagy, egyszerűen félünk a helyzet megoldásától. Mi van akkor, ha kényelmetlen lesz, vagy olyan ismeretlennel találjuk szembe magunkat, mely feladattá lesz, mely problémát hoz magával.

A vágyak, az álmok, az érzések, még nem válnak valóra, ha azokkal nem vállaljuk fel a közösséget. Pedig, az tesz emberré bennünket, abból születnek meg a tapasztalatok, és azokon keresztül jutunk el életbölcsességre, de még Istentapasztalásra is, ahol a bizonytalanban megengedjük (vagy pontosabban, elkerülni sem tudjuk), hogy Isten megmutathassa a számomra, hogy mennyire jelen van az életemben. Kész gondoskodni rólam, csak teret kell engednem a számára. Félelmeink ellenében, - amit alázatnak nevezünk - a bizalom hiányzik belőlünk, vagy másképpen fogalmazva: az a mélységes és vakmerő bátorság arra, hogy Isten lehessen a gazdám. Hogyan másképpen tapasztalhatom meg azt, hogy Isten értelmezése szerint mi az a szeretet? Amivel minden, de minden teremtés iránt elkötelezett, és minden áldozatra kész. Mert senkinek sincs nagyobb alázata, szelídsége, mint amit Isten képes bizonyítani, ha a teremtésben, az Ember is a maga helyét betölti, és nem akar túlterjeszkedni azon! És ez mindegyikünkre, a magunk személyében érvényes, és megmérettetésére hívó üzenet. Te legyél Istenem az én templomom, ahol békességemet és helyemet meglelem! Ámen