Istennel perlekedni
Iz 49,1-6 - Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek, a távolból! Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem; olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem. Így szólt hozzám: „Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni.” De én azt mondtam: „Hasztalan fáradoztam, hiába és feleslegesen fecséreltem erőmet! De igazságom az Úrnál van, és munkám jutalma Istenemnél.” Most pedig így szól az Úr, aki az anyaméhtől fogva szolgájának alkotott engem, hogy visszavezessem hozzá Jákobot, és Izrael hozzá gyűljön; mert becses vagyok az Úr szemében, és Istenem lett az én erőm; ezt mondta: „Kevés az, hogy szolgám légy, hogy helyreállítsd Jákob törzseit, és Izrael maradékát visszatérítsd; a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig.”
Zs 70 - Uram, tebenned remélek, soha meg ne szégyenüljek! Igazságodban szabadíts meg, és ments meg engem. hajlítsd hozzám füledet és nyújts segítséget! Légy oltalmam sziklája, és erős váram, hogy megszabadíts engem, mert te vagy az én erősségem és menedékem! Istenem, szabadíts meg a bűnös kezéből, s a törvényszegő és a gonosz kezéből! Hisz te vagy az én reménységem, Uram; Te vagy, Uram, ifjúkorom óta bizodalmam. Születésem óta rád támaszkodom, anyám méhétől te vagy oltalmazóm; Szüntelenül rólad szól dicséretem. Szinte csodája lettem sokaknak, mert te erős segítőm vagy. Teljék meg szám dicséreteddel, egész nap fenségeddel! Ne vess el engem vénségem idején, amikor erőm megfogyatkozik, ne hagyj el engem! Mert ellenségeim ellenem beszélnek, s akik életemre leselkednek, együtt tanakodnak. Így szólnak: „Isten elhagyta, vegyétek űzőbe, fogjátok meg, hisz nincs, aki megszabadítsa!” Isten, ne távozz el tőlem; Én Istenem, siess segítségemre! Jussanak szégyenbe, pusztuljanak életem ellneségei. Borítsa szégyen és gyalázat azokat, akik nekem rosszat akarnak! Én azonban mindenkor reménykedem, és szüntelen dicsérlek téged. Egész nap jótéteményeidet és igazságosságodat hirdeti szám, bár elsorolni sem tudom. Hirdetem az Úr hatalmas tetteit, Uram, csak igazságodról elmélkedem. Isten, te ifjúkorom óta oktattál engem; Mindmáig hirdetem csodáidat. Öregségemre s aggkoromra se hagyj magamra, Isten, hogy hirdethessem az egész jövendő nemzedéknek karod erejét. Hatalmadat, és igazságodat, amely égig ér, Isten, aki nagy dolgokat cselekedtél: Isten, ki hasonló hozzád? Milyen sok nehéz szorongatást engedtél megérnem, de aztán ismét életet adtál nekem, s a föld mélységeiből újra visszahoztál engem. Hozzám fordulsz, naggyá teszel és megvigasztalsz engem. Magasztalom is hűségedet hárfával, Istenem, hárfával zengek neked éneket, Izrael Szentje. Örvendezik majd ajkam, ha neked énekelek, és lelkem, amelyet megmentesz; Nyelvem is egész nap hirdeti igazságodat, mert zavarba és szégyenbe jutnak, akik rosszat akarnak nekem.
Jn 13,21-33.36-38 - Miután ezeket mondta, Jézus megrendült lelkében, és tanúságot tett e szavakkal: „Bizony, bizony mondom nektek: Egy közületek elárul engem.” A tanítványok egymásra néztek, mert zavarba jöttek, hogy kiről mondja. Tanítványai közül az egyik, akit Jézus szeretett, Jézus keble felé hajolva foglalt helyet. Simon Péter intett neki, hogy kérdezze meg: „Ki az, akiről beszél?” Az odahajolt Jézus keblére, és megkérdezte tőle: „Uram, ki az?” Jézus azt felelte: „Az, akinek a bemártott kenyérdarabot adom.” Azután bemártotta a darabot, és odaadta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának. Amikor az a kenyérdarabot elvette, mindjárt belészállt a sátán. Jézus pedig azt mondta neki: „Amit teszel, tedd meg gyorsan!” Az asztaltársak közül senki sem értette, miért mondta ezt neki. Mivel Júdásnál volt az erszény, egyesek azt gondolták, hogy Jézus azt mondta neki: „Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepen!”, vagy hogy a szegényeknek adjon valamit. Ő pedig, amint elvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt. Miután kiment, Jézus így szólt: „Most dicsőült meg az Emberfia, és Isten megdicsőült benne. Ha Isten megdicsőült benne, Isten is megdicsőíti őt önmagában, hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak kis ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova én megyek, oda ti nem jöhettek. Ekkor Simon Péter megszólalt: „Uram, hová mégy?” Jézus azt felelte: „Ahova én megyek, oda most nem jöhetsz utánam, de később majd követni fogsz engem.” Péter megkérdezte: „Uram, miért nem mehetek most utánad? Az életemet is odaadnám érted!” Jézus azt felelte: „Életedet adnád értem? Bizony, bizony mondom neked: Mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.
Istennel perlekedni, vitatkozni, de még ágálni is lehet. Isten megengedő rá. Csak egyet ne feledjen az, ki erre méltatja magát: mert méltóság az, ha Istennel perbe szállni képes lehet az Ember! Hiszen, az száll szembe a másikkal, aki számára a másik fontos.
A másik azonban, amit a vita hevében sem szabad feledni, hogy a szeretetben nyitott maradjon a szíve annak, ki vitába bocsátkozik. Pontosan azért, hogy ne a maga igazát akarja igazolni, hanem azért, hogy Isten igazságára rálelhessen. Amit éppen ott, és éppen abban a kérdésben, mely vitát szült, pert kezdeményezett, akar felszínre hozni Isten Szentlelke. Mert Isten, aki az Igazság, minden akar lenni mindenben.
Éppen ezért, ha a vita, vagy per közben ráismerek, hogy semmi másra nem akarom használni, mint a magam igazának igazolására, akkor jobb, ha bocsánatkéréssel visszavonulásra bírom magam!
Ebben a körben elmélkedem Jézus szavait: „Miután kiment, Jézus így szólt: „Most dicsőült meg az Emberfia, és Isten megdicsőült benne. Ha Isten megdicsőült benne, Isten is megdicsőíti őt önmagában, hamarosan megdicsőíti.”
Jézus képes volt rá, hogy azt mondja Júdásnak, hogy ’menj és tedd meg azt, amit tenned kell!’
Ebben a kijelentésében Jézus arról tett bizonyosságot, hogy elfogadta az Atyától azt az bölcsességet, mely az Atya végtelen alázatát, é szelídségét kész bizonyítani, mely a szeretet szentsége valójában! Az Atya bölcsessége azt jelenti, hogy tiszteletben tartja az Ember együgyűségét, gonoszságát, értetlenségét, önzését, gőgjét; hogy a világ szeretetének rabságában fel sem tűnik számára, hogy a gonoszt szolgálja!
Ebben az ártatlannak látszó félmondatában Jézus elengedi a világot, elengedi az evilági élethez való kötődést, de mindezeken túl valami hihetetlen dolgot is képes vállalni. Ő, Aki egy az Atyával, ugyanakkor Istensége Emberségével egy; emberi mivoltában, tudatában volt annak, hogy az, amit ez a világ számára tartogat, azt emberi mivoltában kell tudnia elviselni. És az olyan szenvedés, olyan fájdalom, kín és keserv, ami testet és lelket, teljes mivoltát megalázza! Ezért mondja azt, amit ide idéztem fent. És ebben a kijelentésében elválaszthatatlanul benne van istensége és embersége: „Most dicsőült meg az Emberfia, és Isten megdicsőült benne. Ha Isten megdicsőült benne, Isten is megdicsőíti őt önmagában, hamarosan megdicsőíti.” Bizonyos vagyok abban, hogy e szavak súlyát nem értették akkor a tanítványai. Lehet, hogy valamit megéreztek abból, hogy súlya van e szavaknak, de kétlem, hogy értették volna. Talán később, amikor minden megtörtént, valamelyikükben felsejlett, a Szentlélektől eltelve, hogy Jézus mit is mondott akkor, amikor elengedte, elküldte Júdást?
Ezeknek a szavaknak erejük van, Isten erejét akarja szívünkbe oltani, hogy azóta is, minden vértanúnak ez adjon erőt ahhoz, hogy vállalja fel a maga részét, és azzal egészítse ki az Emberfiának dicsőségét, melyben dicsőséget szerezhet magának, de Istennek is!
Mi válhat méltóbbá Ember számára, ha nem az, hogy dicsőséget szerezhet e világi életével Istennek! Hitem cselekvésében, erre tégy méltóvá engem Istenem! Ámen
