2018.01.30.
2018. január 30. írta: Kovász

2018.01.30.

Engem, Istenem, mindig meglepsz

Vajon, Atyánk, az Isten, nem bánkódott

iteletre_varva.jpg

2Sám 18,9-10.14b.21a.24-25a.30-32; 19,1-3 - Történetesen Absalom is Dávid szolgái elé került. Öszvéren nyargalt ugyanis, s amikor az öszvér egy sűrű és nagy cserfa alá jutott, Absalom fennakadt fejénél fogva a cserfán, s amíg ő függött ég és föld között, az öszvér, amelyen ült, továbbhaladt. Meglátta mármost ezt valaki és jelentette Joábnak: „Láttam Absalomot, amint egy cserfán függött.” Azt mondta erre Joáb: „Nem teszek úgy, ahogy te akarod, hanem megtámadom előtted.” Kezébe vett tehát három dárdát, és beledöfte Absalom szívébe. Mivel még vonaglott a cserfán függve, Majd azt mondta Joáb Kúsinak: „Eredj, s jelentsd a királynak, amit láttál!” Kúsi meghajtotta magát Joáb előtt és elfutott. Dávid éppen a két kapu között üldögélt. Ekkor az őr, aki a kapu tetején, a kőfalon volt, felemelte szemét, s látta, hogy egy magányos ember fut feléje. Lekiáltott tehát és jelentette a királynak. Azt mondta erre a király: „Ha egyedül van, jó hír van szájában.” Mialatt pedig az igyekezett és mind közelebb jutott, Azt mondta neki a király: „Fordulj meg, s állj ide.” Amikor erre az megfordult és félreállt, megjelent Kúsi is, s amikor megérkezett, azt mondta: „Jó hírt hozok, uram király, mert az Úr kiszabadított ma téged mindazoknak a kezéből, akik felkeltek ellened.” Azt mondta erre a király Kúsinak: „Békén van-e a gyermek, Absalom?” Kúsi azt felelte: „Úgy járjanak, mint e gyermek, az én uramnak, a királynak ellenségei, s mindazok, akik vesztére törnek.”

Elszomorodott erre a király, felment a kapu felett levő terembe és sírt, s ezt mondogatta járva-kelve: „Én fiam, Absalom! Absalom, én fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted, Absalom, én fiam, én fiam Absalom!” Hírül vitték erre Joábnak, hogy a király siratja és gyászolja fiát. Gyászra fordult erre a győzelem azon a napon az egész nép számára, mert hallotta a nép azon a napon, hogy beszélik: „Bánkódik a király a fián.” –

 

Zs 85 - Dávid imádsága. Hajtsd hozzám, Uram, füledet, hallgass meg, mert nyomorult és szegény vagyok. Őrizd meg életem, mert kedves vagyok előtted; Mentsd meg, Istenem, szolgádat, aki benned bízik. Könyörülj rajtam, Uram, mert hozzád kiáltok egész nap! Örvendeztesd meg szolgádat, mert hozzád emelem, Uram, lelkemet. Mert te, Uram, jóságos vagy és szelíd, nagyirgalmú mindazokhoz, akik téged segítségül hívnak. Figyelj, Uram, imádságomra, hallgass könyörgésem szavára! Hozzád kiáltok szorongatásom idején, mert te meghallgatsz engem. Uram, nincs az istenek közt tehozzád hasonló, semmi sem fogható a te műveidhez. A nemzetek, amelyeket alkottál, mindnyájan eljönnek, leborulnak előtted, Uram és dicsőítik nevedet, mert nagy vagy te és csodákat művelsz: egyedül te vagy Isten. Uram, vezess engem utadon, hogy igazságodban járjak; Szívemet tedd egyszerűvé, hogy félje nevedet. Teljes szívemből dicsérlek, Uram, én Istenem, és mindörökké magasztalom nevedet, mert nagy a te irgalmad irántam, kiragadtad lelkemet az alvilág mélyéből. Isten, gonoszok keltek fel ellenem és erőszakosak serege tör életemre, és nem vesznek figyelembe téged. De te, Uram, könyörületes és irgalmas Isten vagy, türelmes, nagy irgalmú és igaz. Tekints rám, könyörülj rajtam, add szolgádnak erődet, szabadítsd meg szolgálód fiát. Add jelét rajtam jóságodnak, hogy gyűlölőim lássák, és szégyent valljanak, minthogy te, Uram, megsegítesz és megvigasztalsz engem.

 

Mk 5,21-43 - Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, és így esedezett hozzá: „A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” El is ment vele. Nagy tömeg követte és szorongatta. Egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfolyásos volt, és sokat szenvedett a számtalan orvostól, elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul lett, amint Jézusról hallott, hátulról odament a tömegben és megérintette a ruháját. Azt gondolta: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Valóban mindjárt megszűnt a vérfolyása, és érezte testében, hogy meggyógyult betegségétől. De Jézus, aki azonnal észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai azt felelték neki: „Látod, hogy mennyire szorongat téged a tömeg, és mégis kérdezed, ki érintett engem?” Erre körültekintett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony pedig, aki tudta, hogy mi történt vele, félve és remegve előjött, leborult előtte, és őszintén elmondott neki mindent. Ő pedig ezt mondta neki: „Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével, és légy mentes a bajodtól.” Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: „A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?” Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: „Ne félj, csak higgy!” Nem engedte meg, hogy más vele menjen, csak Péter, Jakab és János, Jakab testvére. Odaérkeztek a zsinagóga-elöljáró házába, ahol látta a tolongást, s a nagy sírást és jajgatást. Bement, és azt mondta nekik: „Miért zajongtok és sírtok? Nem halt meg a gyermek, csak alszik.” De azok kinevették. Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt. Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: „Talíta, kúmi!” - ami azt jelenti: „Kislány, mondom neked, kelj fel!” - A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt. Mindenki nagyon csodálkozott. Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak neki enni.

 

Vajon, Atyánk, az Isten, nem bánkódott e, Fia halálán? Amikor teremtménye, ennyire nem érti, nem éri fel azt a kegyet, kegyelmet, szeretetet, olthatatlan vágyat, amivel érte van, aki iránt Isten bizalma soha nem fogyatkozik! Aki megengedő az Ember iránt annyira, amennyire Ő maga nem. Ő nem fogta le az Ember kezét, amikor Isten Fiának halálát kikényszerítette, míg Ő, az Isten Ábrahámtól nem várta el ugyanazt az áldozatot! És ez így van mindörökre! A helyzet semmit sem változott mára sem. Isten részéről bizonyos, hogy nem, de, sajnos, az Ember sem lett bölcsebbé, Istenével kapcsolatban!

Micsoda nagy a mi bűnünk! Hogy okoskodásaink, oktalanságunk, és kis hatalmaskodásaink micsoda áldozatot követelnek mind a mai napig!

Pedig, mi már egyben láthatjuk az üdvtörténetet, a kezdetektől napjainkig. És nem vagyunk képesek levonni helyes következtetést. Képesek vagyunk Isten szent ügyét meggyalázni, nevetségessé tenni, kiüresíteni, és disznók elé dobni, csak mert mi magunk, akikre rábízta Isten az ügyét, nem vagyunk képesek mit kezdeni vele! És ebben nincs különbség felszentelt és megszentelt között! Egyként bűnösök vagyunk!

Mert nézzünk szembe az igazsággal: mit jelentenek számunkra a szentségek, azok a kincsek melyekből merítve bele kéne nőnünk Krisztusba! Egy szentmise áldozatában hogyan van jelen pap és hívő? Ugyan, melyiknek hite a gyengébb? Ki az, aki képes magában felszítani a lángot, hogy lángot vessen ott az oltár kövén, hogy lángba borítsa a másikat? Már csak szertartás, liturgia, melyet el kell végezni, melyen részt kell venni, csak legyünk túl rajta. Már is futunk tovább a magunk érdekeit kielégíteni!

Közülünk, ma, ki az, aki olyan betegnek, olyan korcsosultnak érzi magát, olyan hittel képes Krisztus után nyúlni, hogy elengedni képes legyen kötődéseit, és megrögzött vallásosságát, nem félve Istennél jobban a törvényt, a szabályt, a megszokást, azokat a kereteket, melyeket a világ eszkábál körénk, csak nehogy Istenhez közelebb merjünk lépni?! Régen a zsidók hiedelme az volt, hogy nem szabad kimondani Isten nevét. Ma, vallásos kötődések közé akarjuk beszorítani azt a népet, aki Isten nevét úton útfélen káromlásként használja, mert már semmilyen szabályt nem vesz komolyan, mert a világ már minden szabályt felrúgott, már semmi sem szent a maga számára. Merjük kimondani, megvallani, hogy mi, keresztények vagyunk azok, akik nem vigyáztuk, nem óvtuk a ránk bízott kincseket. Mára a kincsek, a ránk, felkentekre bízott kincsek váltak értéktelenné, mert mi magunk sem tartottuk értéknek!

Szó szerint, folyamatosan elkeserít engem az, bánkódással tölt el, bűntudatot kelt bennem az, hogy mennyire nem érezzük felelősségünket, és nem tartunk bűnbánatot, önvizsgálatot. Nem kezdjük ott a változást, hogy mi magunk megújulásra, megtérésre, belátásra bírjuk magunkat. El kellene kezdeni hangos szóval hirdetni: én vétkem, és zsákba bújtan bűnbánatot kellene tartanunk, hogy meglássa a világ: végre van felelős! Van, aki magára vállalja a felelősséget azért, ahol ma tart a világ!

Nem lehet mások megmentésére indulni olyanoknak, akiknek nincs hitelük, akik maguk is megmentésre szorulnak! De ezt be kell ismerni, be kell látni, és el kell engedni kényszeredett ragaszkodásunkat ahhoz, amihez már csak a magunk izzadtsága tapaszt hozzá!

Ijesztő, kiábrándító, ahogy a katolikus hitbuzgó keresztények merev ragaszkodásukkal, kényszeredetten, erőnek erejével, időt és energiát belepumpálva, próbálják keresni a megoldást, a megújulás szándékával, megrögzött sémákkal. Olyan módszerekkel, és olyan környezetben, melyek már eddig sem működtek! Nekem erről a mókuskerék szindróma jut az eszembe. Nem vagyunk képesek – akik pozícióban vannak – vagy hajlandók, illetve nem engedjük meg magunknak, de mert pozícióban vagyunk, másoknak sem, hogy újra értelmezzük, új alapokra helyezzük Krisztus tanítását.

Dogmáink, hiedelmeink vannak, egyszer lerakott elvekbe bele avasodunk inkább, mintsem oda fordulnánk az Úrhoz, bűntudattal, megbánással, és feltennénk Neki a kérdést: biztos, hogy jó irányban állunk? Jó irányba próbáljuk kormányozni népedet? Ha nem, hova kell visszacsatolnunk, és honnan kell irányt váltanunk?

Nézd Urunk ezt a megzavarodott emberiséget, és kérünk, segíts ki bennünket, ha még úgy gondolod, hogy mi alkalmasak vagyunk erre a megújulásra, akkor velünk. De, ha Te már velünk erre nem látsz megoldást, akkor mutasd meg, hogy kire bízhatjuk magunkat, és az utánunk jövő nemzedékeket!

Mert azt akarjuk, ami akaratodnak, szándékodnak kedves, de bizonytalanok vagyunk abban, hogy amit élünk, az szándékod szerint helyes. Már olyan mélyen benne vagyunk a mocsárban, hogy már nem is látjuk, merre van a menekülés útja! Mert, ahogy visszatekintünk, úgy látjuk, hogy az eredmények nem igazolnak bennünket. Bocsásd meg hibáinkat, és kérünk, fogadd el bűnbánatunkat, úgy, mint akik Rád bízzuk magunkat, és a ránk bízottakat. Ámen

A bejegyzés trackback címe:

https://eleszto.blog.hu/api/trackback/id/tr6013616244

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Julianka 2018.02.12. 07:25:49

Köszönöm a megosztott gondolatokat!
*****
"Nézd Urunk ezt a megzavarodott emberiséget, és kérünk, segíts ki bennünket...!"
süti beállítások módosítása