Most tekintsünk Máriára

1Sám 1,24-28 - Amikor aztán elválasztotta, felvitte magával, három fiatal bikával, három véka liszttel és egy korsó borral együtt, és elvitte az Úr házába, Silóba. A gyermek még kicsinyke volt. Amikor levágták a fiatal bikát, odavitték a gyermeket Hélihez. Anna ekkor így szólt: „Kérlek, uram! Életedre mondom, uram, hogy én vagyok az az asszony, aki előtted álltam, amikor itt az Úrhoz imádkoztam. Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amelyet hozzá intéztem. Ezért én is kölcsönbe adom őt az Úrnak arra az egész időre, amely alatt kölcsönben kell lennie az Úrnál.” Ezután imádták ott az Urat.

1Sám 2,1.4-8 - Anna is imádkozott, ezekkel a szavakkal: „Ujjongóvá vált az én szívem az Úrban, Istenem révén felemelkedett a szarvam. Tágra nyílt a szám ellenségeimmel szemben, mert örvendezem segítségeden. Vereséget szenved az erősek íja, de erővel övezik fel magukat a gyengék, elszegődnek kenyérért, akik azelőtt bővelkedtek, de jóllaknak, akik éheztek, s míg sokat szül, aki meddő volt, akinek sok fia volt, meddőségbe esik. Az Úr tesz halottá és élővé, visz le az alvilágba, s hoz vissza onnét, az Úr tesz szegénnyé s gazdaggá, megalázottá és felmagasztalttá. Porból felemel szűkölködőt, sárból kihoz szegényt, hogy fejedelmek mellé üljön és elfoglalja a dicsőség székét. Mert az Úré a föld minden sarka, s ő helyezte rájuk a föld kerekségét.

Lk 1,46-56 - Mária erre így szólt: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben [Hab 3,18], mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát [1 Sám 1,11]. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék [Ter 30,13], mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas [MTörv 10,21], és Szent az ő Neve [Zsolt 111,9]. Irgalma nemzedékről nemzedékre azokra száll, akik őt félik [Zsolt 103,13.17]. Hatalmas dolgokat művelt karja erejével, szétszórta a gondolataiban kevélykedőket [Zsolt 89,11]. Hatalmasokat levetett a trónról, és kicsinyeket felemelt [Zsolt 147,6]. Éhezőket betöltött jókkal, és üresen bocsátott el gazdagokat [Zsolt 107,9]. Felkarolta Izraelt, az ő szolgáját, megemlékezve irgalmasságáról [Iz 41,8-9; Zsolt 98,3], amint megmondta atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak mindörökre” [Ter 17,7]. És Mária nála maradt mintegy három hónapig, azután hazatért.

Most tekintsünk Máriára – Aki éppen méltatlanságában felmagasztalja Istent mindazért, amivel Őt méltónak találta rá, hogy Isten fiának szülőanyjává tegye – úgy, mint aki egy az emberek közül.

Máriának el kellett mennie Erzsébethez, nem kevés kockázatot, és fáradtságot vállalva magára, ahhoz, hogy az Őt megszentelő kegyelem békességgé lehessen rajta. Megpróbálom elképzelni azt, hogy micsoda feszültség lehetett Máriában, ami Erzsébettel való találkozásakor bizonyosságra válthatott: ’valóban Istenben kegyelmet találtam! Ahogy Erzsébet is, akiről beszélt nekem az angyal. Lám, még Ő is, ilyen öregen, fogant, mikor már testi örömökre nem vágyott, és tudja, hogy nem a férfi vágyából fogant benne az élet!’

Erzsébet már nem, Mária még nem élte meg a testi vágy kiteljesedésének öröméből fogantatást. Talán ezekről is beszélgettek Ők bizalmasan, ahogy nő és nő között ez megtörténhet, különösen ebben a helyzetben, amikor Ők, mindketten tudták, (sejtették?, mert érteni nem biztos, hogy értették, mi történik velük), amiről senkivel mással nem beszélhettek, mert senki más nem volt körülöttük, akik azonosulhattak volna azzal, mai számukra tapasztalás lehetett.

Mária bizonyosságát – a fiatal, tapasztalatlan, de mélységes Istenhittel bíró lány számára – egyedül, mint élő személy, Erzsébet adhatta! Ebből a bizonyosságból lehetett képes Mária féktelen nyughatatlansága átváltozni hálaadássá, dicsőítéssé, mely végül, Isten békességével tölthette el. Mely békesség áradt szét benne, és bírta maradásra, még három hónapig. Erzsébettel közösségben. Milyen csodálatos három hónap lehetett ez számukra! El lehet ezt képzelni!

Egy asszony, aki abban a kegyben részesedik, hogy kiteljesedhet női mivoltában, azzal, hogy anyaságra méltó, anyaságra lehet képes, úgy gondolom, hogy önmagában is egy végtelen boldogságot teremt, és örömmel tölti el a női lelket. Ezen felül, az, hogy olyan kegyelemben is részesülhet, mely Istennel közösségről ad bizonyosságot számára, olyan módon, hogy Isten egyértelmű jelét adja annak, hogy te, ember létedre, számomra- az Isten számára – kedves vagy, és arra méltatlak, hogy közvetlenül az én szeretetemből fogantathass életet! Szóval, úgy gondolom, hogy ezt a kegyelmet elhordozni nem lehet könnyű és egyszerű az Embernek, aki magát megalázza, magát méltatlannak tartja, és féli a hatalmas Istent!

Ehhez kellett két teremtett lény, akik egymás érzékenységét megértik, és képesek elhordozni, osztozni ebben az érzésben, majd napról napra, mikor kipihenten ébrednek, megint elismételhetik egymásnak, hogy valóság ez, nem álom!

Vajon, teszem fel a kérdést, hogy az Istennel való találkozás élménye megélhető lehet bármelyikünknek, kik emberként létre kaptunk méltóságot, elhívást Istentől?

Vajon, az eucharisztikus találkozás Isten és Ember között, megélhető ilyen módon? Ilyen mélységet, és magasságot megtapasztalva? Lehet embernek hite rá, hogy azt átélhesse, amit megélhetett Erzsébet és még inkább Mária, Erzsébettel való találkozásában? Képes lehet ember ilyen hittel dicsőíteni, felmagasztalni Istent?

Azt gondolom, hogy lehetséges. Abban az esetben, hogy, ha, képes vagyok, képesek vagyunk megosztani egymással azt az élményünket – ha van ilyen -, amit megélünk egy szentségi találkozásban Istennel közösségben. Ez a tanúságtétel, mai szóhasználatban.

Meg kell tanulnunk egymásnak, egymás előtt tanúságot tenni találkozásunkról. Arról, amikor találkoztam, vagyis közösségre tudtam jutni Istennel. Ez lelki élmény, ami a mai világban, nehezen kifejezhető. De miért? Úgy gondolom, hogy elsősorban azért, amiért világunk nem őszinte, mert állandóan azt várja el a világ tőlünk, hogy szerepeket játszunk el, vagyis, feleljünk meg mindig annak a helyzetnek, amit a környezetünk elvár tőlünk. Mi is, elvárásokkal vagyunk egymás iránt. Figyeljük csak meg, hogy állandóan kritikusan figyeljük egymást, majd megítéljük egymást. Nekünk nem kell a másik ember, és már Isten sem. Nekem én magam vagyok az istene, és elvárom, hogy mindenki és minden, nekem feleljen meg. Ez az anyagelvű világ alapmotívuma. Ha nem tudunk ebből, a ránk kényszerített alapállásunkon változtatni, akkor nem leszünk képesek az Istenhitre sem! Nem leszünk képesek tanúivá lenni annak sem, ami velünk történik. Pedig, mi magunk is, minduntalan részei vagyunk annak a történetnek, mely Isten és Ember közötti történet. A szeretet élteti a világot, a szeretet éltet engem, a szeretet maga az élet! Vagyis: Isten jelenléte nélkül semmi sincs, de ezt a csodát nekem kell magamban felfedezni újra és újra. Ahhoz, hogy az Istenhit, mely éltető energia ebben az életben, és segíthet abban, hogy eljuthassak a halálon túl is az életre, engem alakítson, és kiteljesíthessen. Mert másképpen, nem lehetek képes majd elviselni azt a boldogságot, amit Isten készít a számunkra.

Köszönöm Atyám, Istenem, hogy e titkot feltártad szívemben, hogy életet adj, és életben tarts, életre vezess engem! Ámen