Nincs szükségünk rá

ApCsel 11,1-18 - Az apostolok és a júdeai testvérek meghallották, hogy a pogányok is befogadták Isten igéjét. Mikor tehát Péter feljött Jeruzsálembe, a körülmetéltségből valók nekitámadtak, és azt mondták: „Bementél a körülmetéletlen férfiakhoz, és ettél velük!” Erre Péter hozzáfogott, hogy sorjában elmondja a történteket: „Joppe városában voltam és imádkoztam, amikor lelkem elragadtatásában látomást láttam. Valami edény ereszkedett le, mint egy nagy lepedő, a négy sarkánál fogva az égből, úgyhogy egészen elém ért. Mikor szemügyre vettem és beletekintettem, négylábú földi állatokat és vadakat, csúszó-mászókat és égi szárnyasokat láttam. Szózatot is hallottam, amely felszólított: „Kelj föl Péter, öld meg és edd!” Én azonban azt mondtam: „Távol legyen tőlem, Uram, mert közönséges vagy tisztátalan sohasem jutott a számba!” Erre másodszor is megszólalt a szózat az égből: „Amit Isten tisztává tett, azt te ne mondd közönségesnek.” Ez pedig három ízben történt, mire az egész újból visszaemelkedett az égbe. Akkor nyomban három férfi állt ott a házban, amelyben voltam. Cézáreából küldték őket hozzám. Ekkor a Lélek azt mondta nekem, hogy menjek velük minden habozás nélkül. Velem jött ez a hat testvér is, és beléptünk Kornéliusz házába. Ő elbeszélte nekünk, hogyan látta az angyalt, aki megállt házában, és így szólt hozzá: „Küldj Joppéba, és hivasd el Simont, akit Péternek is hívnak; ő olyan igéket hirdet majd neked, amelyek által üdvözülsz, te és egész házad.” Amikor aztán beszélni kezdtem, a Szentlélek leszállt rájuk, ahogyan miránk is kezdetben. Ekkor megemlékeztem az Úr szaváról, amely megmondta: „János csak vízzel keresztelt, titeket azonban Szentlélekkel fognak megkeresztelni” [1,5; Lk 3,16]. Ha tehát Isten ugyanazt a kegyelmet adta nekik, mint nekünk, akik hittünk az Úr Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy útjába állhattam volna Istennek?” Mikor ezeket meghallották, megnyugodtak, és így magasztalták Istent: „Tehát a pogányoknak is megadta Isten a bűnbánatot, hogy ők is életet nyerjenek!”

Zs 41-42 - A karvezetőnek. Maszkíl, Kóré fiaitól. Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Istenem! Szomjazza lelkem az erős, élő Istent: mikor jutok oda, hogy Isten színe előtt megjelenjek? Éjjel-nappal könnyem a kenyerem, hiszen napról-napra azt mondják nekem: „Hol van a te Istened?” Kiöntöm lelkemet és arra emlékezem, hogyan vonultam a csodás hajlék helyére, az Isten házához hangos ujjongással és hálaadással, az ünneplő sokasággal. Miért vagy szomorú, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert fogom még áldani őt, arcom üdvösségét, az én Istenemet! Lelkem elcsüggedt bennem, azért rád gondolok a Jordán és a Hermon földjéről, a Miszár hegyéről. Örvény örvényt hív elő, amíg harsognak zuhatagjaid: mind áthaladnak rajtam árjaid és hullámaid. Nappal kegyességét küldi nekem az Úr, s éjjel neki szól énekem: imádkozom éltem Istenéhez. Ezt mondom Istennek: „Oltalmazóm, miért feledkezel meg rólam? Miért kell szomorúan járnom-kelnem, miközben sanyargat engem ellenségem?” Amíg csontjaimat törve, gyaláznak elnyomóim, és napról-napra azt mondják nekem: „Hol van a te Istened?” Miért vagy szomorú, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert fogom még áldani őt, arcom üdvösségét, az én Istenemet! Szolgáltass nekem igazságot, Istenem, kelj ügyem védelmére az istentelen nemzetséggel szemben; A gonosz és álnok embertől szabadíts meg engem! Hisz te vagy, Isten, az én menedékem, miért vetsz el engem? Miért kell szomorúan járnom-kelnem, miközben sanyargat engem ellenségem? Küldd el világosságodat és igazságodat, hadd vezessenek és vigyenek el engem szent hegyedre s hajlékodba. És bemegyek Isten oltárához, ujjongásom örömének Istenéhez, és lantszóval dicsérlek téged, Isten, én Istenem. Miért vagy szomorú, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert fogom még áldani őt, arcom üdvösségét, az én Istenemet!

Jn 10,11-18 - Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut - a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat -, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”

Nincs szükségünk rá, hogy Jézus alakját misztifikáljuk! Ő minden emberi kényszerűség felett álló természet, az „én vagyok”! Lehet Róla mondani bármit: ami felmagasztalja, ami megalázza, … Minden felesleges, és értelmetlen, … hiszen, minden minősítés felett álló, és felülíró Valóság! Benne áll össze a világról alkotott képlet, ugyanakkor, nem képes kifejezni Őt semmiféle képzet! Mert a Mindenség része, Istenként az embersége is!

Éppen ezért az Őt gyalázó mindennemű szólam is nevetséges, együgyű és értelmetlen butaság, mely egyedül azt minősíti, aki kiöklendi magából.

Miért is mondom ezeket, ma reggel, amikor a fenti evangéliumi idézetről elmélkedek? Próbálok belehelyezkedni az Atyával való közösségbe, ahol az Atya, nekem rámutat a Fiúra. A maga teljességével, büszkeségével, mosolyával, ajánlásával. Kínálva számomra örömét, és reményét arra, hogy Vele közösségben teljesülhet – az emberekkel, kik képesek és hajlandók Vele közösségre jutni (!) – minden vágya, szándéka, melyet a teremtésben jónak mondott!

Ma, sokat jelent számomra Jézus tanításának végén kimondott szava, mely úgy hat, nekem, mint pont a gondolat végén: „Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.” Ami, természetesen nem jelent önmagában semmit, csak akkor válik értékké, súlyossá, ha azok után hangzik el, amiket előtte mondott Jézus.

Ez az Ember, Aki Jézus, parancsot teljesít, végrehajtja azt, amit kér és vár Tőle az Atya! És Ennek az Embernek az engedelmessége, teszi eggyé az Atyával, lesz Istenné számomra. Miközben engem, bűnös, gyarló, engedetlen és kétségekkel kínlódó, kishitű embert emel bele, az Atyával való közösségébe! Ha ezt nem élem és nem válik számomra minősített életté, akkor nem értem azt, amiről szól az olvasmány.

A minden ember részére megszerzett, így megadatott lehetőség! Több lehetek, mint ember. Az Ember több mint az ember. Többé nem teremtmény – csupán, hanem teremtő szeretet! Része lehetek a Teremtő Szeretetnek! Az értem feláldozott élet, az értem adott élet az Atya szándékából az! Nem utasíthatom vissza! Elfogadni kénytelen vagyok!

Tovább gondolva mindezt: ha hiszem és élem, elfogadom és elviselem ezt a szeretetet, akkor nem rökönyödök meg azon sem, nem kérem számon azt sem, hogy életemet másokért kell adnom. Az áldozat, és az áldozatban hordozott szenvedés parancs teljesítése, parancsnak engedelmesség. Az Atyának teljesítek áldozatot, illetve, akkor, amikor mások áldozatát tudomásul veszem, akkor úgy fogadom el, mint a másik embernek az Atyának adott engedelmességét. Kezdem érteni – talán –, mit jelenthet közösség Krisztusban! „enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért”. Jézus, mint jó pásztor, mester és vezető többre tart, mint amire alkalmasnak tartom magam!

Atyám, Te értésemre adod szándékodat, Krisztussal, számomra. Segíts, hogy szívemig hatoljon, és kegyelmed váljon erőmmé, és erősségemmé! Hogy ne magamnak éljek, hanem annak a közösségnek, akit Te akarsz életre kelteni, és életre hívni, éltetni! Ámen