Úgy vélem, hogy nem értjük még mindig

Jel 14,14-19 - Ekkor íme, fehér felhőt láttam, és a felhőn az Emberfiához hasonló ült [Dán 7,13], akinek fején arany korona volt, és a kezében éles sarló. Egy másik angyal jött ki a templomból, és hangos szóval így kiáltott a felhőn ülőnek: „Csapj a sarlóddal és arass, mert eljött az aratás órája, hiszen megérett az aratnivaló a földön!” [Jo 4,13] És a felhőn ülő nekieresztette sarlóját a földnek, és learatta a földet. Ekkor egy másik angyal jött ki az égben levő templomból, neki szintén éles sarlója volt. Az oltártól ismét egy másik angyal jött ki, akinek hatalma volt a tűz felett, és hangosan odakiáltott annak, akinek éles sarlója volt: „Csapj le éles sarlóddal, és szüreteld le a föld szőlőjének gyümölcseit, mert megértek szőlőfürtjei!” [Jo 4,13] Az angyal megindította sarlóját a földre, és leszüretelte a föld szőlőjét, és Isten haragjának nagy borprésébe dobta.

Zs 95 - Énekeljetek az Úrnak új éneket, énekeljetek az Úrnak minden földek! Énekeljetek az Úrnak, áldjátok nevét, hirdessétek napról-napra szabadítását! Hirdessétek dicsőségét a nemzetek között, csodatetteit minden népnek! Mert nagy az Úr, méltó a dicséretre, minden istennél félelmetesebb. Mert a nemzetek istenei mind csak hamis istenek, az Úr azonban egeket alkotott. Színe előtt fenség van és szépség, szentélyében ékesség és hatalom. Ünnepeljétek az Urat, népek családjai, ünnepeljétek az Úr dicsőségét és hatalmát. Adjátok meg az Úr nevének a dicsőséget, hozzatok áldozati ajándékokat és jöjjetek udvaraiba. Boruljatok le szent pompával az Úr előtt, rettegjen előtte az egész föld! Hirdessétek a nemzetek közt: „Király az Úr!” Megerősítette a föld kerekségét, hogy ne ingadozzék, s igazságosan ítéli a népeket. Örvendjenek az egek, ujjongjon a föld, zúgjon a tenger s ami betölti azt; Vigadjanak a mezők és minden, ami rajtuk van! Ujjongjon akkor az erdő minden fája az Úr előtt, mert eljön, eljön hogy megítélje a földet. Igazságban ítéli meg a föld kerekségét, s a népeket hűsége szerint.

Lk 21,5-11 - Amikor néhányan megjegyezték a templomról, hogy milyen szép kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van díszítve, ő így szólt: „Jönnek majd napok, amikor mindezekből, amit itt láttok, nem marad kő kövön, amelyet le ne rombolnának.” Erre megkérdezték őt: „Mester! Mikor fognak ezek bekövetkezni, és mi lesz előtte a jel?” Ő pedig így szólt: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! Mert sokan jönnek az én nevemben, és azt mondják: „Én vagyok”, és: „Elérkezett az idő”; de ti ne menjetek utánuk. Mikor háborúkról és lázadásokról hallotok, meg ne rémüljetek; ezeknek előbb meg kell történniük [Dán 2,28]; de ez még nem a vég.” Azután ezt mondta nekik: „Nemzet nemzet ellen támad, és ország ország ellen. Nagy földindulás lesz több helyen, dögvész, éhség, rettentő tünemények és nagy égi jelek.

Úgy vélem, hogy nem értjük még mindig Isten irgalmasságát, állítom. Túlont túl materiálisak vagyunk, egoisták, egocentrikusak, elvilágiasodottak.

Isten irgalmasságát nem azért gyakorolja rajtam, nem azért cselekszi rajtam a szeretetét, hogy engem, önmagamért megmentsen. Isten az üdvözítő tervéért elkötelezett értem, de, és így, minden emberért! Mert az emberiség javára, az emberiséggel közösségben, és az emberiségen keresztül valósulhat csak meg az üdvösség terve, az Isten országa, Isten közösségi programja!

Ezzel szemben, a mi reakciónk: akkor, amikor elhangzik, hogy legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas, akkor én, az ember önmagam megmentéséért, személyes érdekből kezdem a jót tenni. Átsegítem a vakot a zebrán, amikor neki fogalma sincs, hogy a zebránál van, és át szeretne azon menni. Mert benne nem a zebrán való átkelés a feladat, hanem valami egészen más cél elérése, ahova elindult, és aminek parányi része a zebrán átkelés. Én elkönyvelem, kipipálom a jócselekedetet, irgalmas voltam! Nekem a zebra vált fontossá, és a látás sérült ember, akivel jót tehettem! Eszközömmé leminősítettem őt, keresztény küldetésem teljesítésének szolgálatában. Megtettem, azt, amit tennem kellett. Nem természetes dolog az, amit tettem, hanem önmagam elismerését gyűjtöm. Ez nem kereszténység, nem krisztusi élet. Ez függőség, kóros kényszeredettség a jóra.   

Tévedésben vagyunk, egónkat hizlaljuk. Nem személyiségünket alakítjuk, nem neveljük magunkat a keresztényi emberképre, hanem egyéni küzdelmeinket vívjuk, az egyéni sikereinkért. Krisztus közösségre hív bennünket: tennünk kellene azt, amire az Atya hív, de ahhoz közösségben kellene élnünk, ahol mindenkinek meg van a maga szerepe, személyes helye, mert közösséget építünk Krisztussal. Egy test, melyben mindegyikünk egy olyan testrész, melynek személyes funkciója van. Nem feladata, funkciója!

Nekünk az összképből kell kiindulnunk, és ebben az összképben kell helyünkre lelni! A helyünkön lennünk! Nem egyéni karriereket, és egyéni utakat kell járnunk, hanem közösségre kell jutnunk! Látásmódunknak, kitekintésünknek kell megváltozni ahhoz, hogy értsük Istennek velünk való szándékát. Azt hiszem, hogy mi mindig valami nagy dolog megoldására érzünk magunkban késztetettséget. Azt képzeljük magunkról, hogy mi nagy dolgokra vagyunk rendelve. Ez is az ego rögeszméje. Isten talán a lehető legegyszerűbb, legtermészetesebb elvárással van irántunk: ’szeress úgy, ahogy én’! Erre a másképpen gondolkodásra akkor lehetünk képesek ráérezni, ha elég időt töltünk Isten jelenvalóságában. Ferenc pápa grúziai homíliájában így elmélkedik erről: »hogy az Úr tényleg bennünk lakozzon, ki kell nyitnunk előtte az ajtót, és nem szabad kinn várakoztatni. Vannak a vigasztalásnak olyan ajtajai, amelyeket mindig nyitva kell tartanunk, mert Jézus azokon keresztül szeret belépni, ilyenek: a naponta olvasott és magunknál tartott evangélium, a csendes és dicsőítő imádság, a gyónás, a szentmise. Ezeken az ajtókon keresztül belép az Úr, és új ízt ad mindennek.« Akkor tud bennünk lakozni Isten, ha mi emberek, én emberként, képes vagyok lelki emberé, vagyis transzcendens személyiséggé válni! Van természetfeletti lényegem, és mindegyikünknek van, csak fel kell fedeznem, és azzal az énemmel közösségre kell lépnem! Aki az én legbensőbb, Isten által óvott, védett titka, akit a csend misztériumában kutathatok. Ebben a személyiségemben lehetek képes mindent másként látni, értékelni, minősíteni. Látnunk kell megtanulnunk. Amikor nézünk, a lelkünket kell engedni, hogy lásson, majd ez a tapasztalás alakítsa szellemiségünket, és végül cselekvőképességünket.

Az Irgalmasság Szentévének bezárásakor, homíliájában így imádkozik erről Ferenc pápa: »kérjük ezt a nyitott és élő emlékezetet! Kérjük a kegyelmet, hogy sose csukjuk be a kiengesztelődés és megbocsátás kapuját, hanem mindig túl tudjunk lépni a rosszon és a különbözőségeken, megnyitva minden lehetséges utat a remény előtt. Ahogyan Isten hisz bennünk, végtelenül érdemeinken felül, úgy nekünk is az a feladatunk, hogy reményt és lehetőséget adjunk másoknak. Mert, még ha a szent kaput bezárjuk is, mindig tárva marad számunkra az irgalmasság igazi kapuja, Krisztus szíve. A feltámadott átszúrt oldalából fakad az irgalom, a vigasztalás és a remény az idők végezetéig.« Ez a mi titkunk, amit felfedezni, boldogító lehet! E gondolatai arról vallanak, hogy Ő, Ferenc pápa éli a lelki ember, a transzcendens személyiség életét. Erről csak akkor lehet így elmélkedni, ha az ember benne van, és ebbe az életállapotba akar vonni másokat is!

Tegyél Isten szüntelenül megengedővé e vonzásra. Segíts meg engem, ki bűnös, esendő, és méltatlan vagyok erre a kegyelemre! Ámen