Bele vagyunk gabalyodva szent szövegeinkbe
2Kir 11,1-4.9-18.20 - Amikor aztán Atália, Ahaszja anyja, megtudta, hogy a fia meghalt, felkelt s megölette az összes királyi ivadékot. Jósába, Jórám király lánya, Ahaszja nővére, azonban vette Joást, Ahaszja fiát és ellopta a király megölésre szánt fiai közül dajkájával együtt az ágyasházból s elrejtette Atália elől, hogy meg ne öljék. Hat esztendeig aztán magánál rejtegette az Úr házában, miközben Atália uralkodott az országon. A hetedik esztendőben aztán elküldött Jojáda s magához hozatta a századosokat s a vitézeket s bevitte őket magához az Úr templomába és szövetséget kötött velük s megeskette őket az Úr házában. Majd megmutatta nekik a király fiát A századosok egészen úgy is cselekedtek, ahogy Jojáda pap parancsolta nekik: mindegyik maga mellé vette embereit, azokat, akik szombaton szolgálatba léptek, azokkal együtt, akik szombaton a szolgálatból kiléptek s elmentek Jojáda paphoz, az pedig odaadta nekik Dávid király dárdáit s fegyvereit, amelyek az Úr házában voltak. Aztán felálltak, mindenki fegyverrel a kezében, a templom jobb oldalától az oltár és a templom bal oldaláig a király körül. Erre ő kivezette a királyfit, rátette a koronát s a bizonyságot, aztán királlyá tették és felkenték s tapsolva mondták: „Éljen a király.” Amint Atália meghallotta a futkosó nép lármáját, bement a sokasághoz az Úr templomába. Amikor látta, hogy a király az emelvényen áll, amint szokás, mellette énekesek és trombitások s a föld egész népe ujjong és trombitál, megszaggatta ruháit és kiáltotta: „Összeesküvés, összeesküvés!” Erre Jojáda pap parancsolt azoknak a századosoknak, akik a sereg parancsnokai voltak és azt mondta nekik: „Vezessétek ki őt a templom bekerített részéből s aki utána megy, öljétek meg kardotokkal.” Azt mondotta ugyanis a pap: „Ne az Úr templomában öljétek meg.” Erre kezet vetettek rá s kituszkolták azon az úton, amelyen a lovak a palotába járnak s ott megölték. Aztán Jojáda szövetséget szerzett az Úr között meg a király és a nép között, hogy az Úr népe lesznek és a király meg a nép között. Erre bement a föld egész népe Baál templomába s lerontották oltárait s teljesen összetörték képeit, Mattánt, Baál papját pedig megölték az oltár előtt. Aztán a pap őrséget rendelt az Úr házába, Erre a föld egész népe örvendezett s a város nyugodt maradt, pedig Atáliát megölték karddal a király házában.
Zs 131 - Zarándok-ének. Emlékezzél meg, Uram, Dávidról, és minden gyötrődéséről, arról, hogy megesküdött az Úrnak, fogadalmat tett Jákob erős Istenének: „Nem lépek be házam sátorába, nem megyek föl fekvőhelyem nyugalmába, nem engedem szememet aludni, pilláimat szunnyadozni, amíg helyet nem találok az Úrnak, hajlékot Jákob erős Istenének!” Íme, hallottuk, hogy Efratában volt, és rátaláltunk Jaár mezején. Lépjünk be az ő hajlékába, boruljunk le lábának zsámolyához! Indulj el, Uram, nyugalmad helyére, te és a te hatalmad ládája! Papjaid öltözzenek igazságba, szentjeid pedig ujjongjanak. Dávidért, a te szolgádért, ne vesd meg fölkentednek színét! Igaz esküt tett az Úr Dávidnak s azt nem másítja meg: „Ágyékod gyümölcsét ültetem királyi székedbe. Ha fiaid megtartják szövetségemet, s e törvényeimet, amelyekre megtanítom őket, fiaik is mindenkor trónodon ülnek majd.” Mert Siont választotta ki az Úr, lakásául azt választotta. „Ez lesz a nyugvóhelyem mindörökre, itt lesz a lakásom, mert ezt szeretem. Özvegyeit áldva megáldom, szegényeit jóllakatom kenyérrel. Papjait felruházom segítségemmel, s ujjongva ujjonganak majd szentjei. Dávid hatalmát itt növelem meg, fölkentemnek fáklyát készítek. Ellenségeit szégyenbe öltöztetem, rajta azoban ragyogni fog koronája.”
Mt 6,19-23 - Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol a tolvajok betörnek és lopnak. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, és ahol tolvajok nem törnek be és nem lopnak. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is. A test világossága a szem. Ha tehát a szemed jó, egész tested világos lesz, de ha a szemed rossz, az egész tested sötét lesz. Ha pedig a benned lévő fény sötétség, mekkora lesz akkor a sötétség!
Bele vagyunk gabalyodva szent szövegeinkbe, szenteskedünk. Szerepet játszunk. Jézus soha nem szerepbe bújt, mégis ezt képzelték róla. Isten szentségét Jézus soha nem tartotta olyan dolognak, amit elárulni szabadna! De ennek a gondolata is távol ált tőle. Hiszen, már ennek gondolata is bűnös!
Vajon, van módunk rá, esélyünk még arra, hogy szerepeinktől elszakadva, magunkat adjuk? Ismerjük valós énünket. Szabad, merjük, képesek vagyunk elfogadni önmagunkat? Vagy, már képtelenek vagyunk hazugságaink nélkül élni? Azt állítom, hogy folyamatosan becsapjuk önmagunkat, félrevezetjük ezzel egymást is.
Őszinteség! Önmagunkkal, és egymással, no, meg Istennel! Vagy, már az őrültek világát éljük, amiben egyetlen normális ember sincs?
Kihez és mihez vagyunk hajlandók mérni magunkat? Mit és kit vagyunk képesek tisztelni, becsülni? Önmagunkban és egymásban? Talán már csak arra vagyunk képesek, hogy a magunk által felállított maskarákat tiszteljük?
Ha felülről tekintek világunkra, akkor arra döbbenek rá kelletlenül és kiábrándultan, hogy bizony, észrevétlenül, és meglepetésszerűen, az anyagi világ mindannyiunkat átformált, átalakított. Rettenetes nagy energiákat igényel tőlünk, ha még egyáltalán képesek vagyunk rá energiáinkat felszabadítani, hogy a lelki emberrel törődjünk. Ilyen mód: Krisztus tanítását próbáljuk értőn magunkévá tenni. A jellemző és általános az, szerintem, hogy mindent anyagi létünkből szemlélünk, azt is ami lelki, és természetfölötti. Nem vagyunk hajlandók már az odafönt valók felöl visszatekinteni önmagunkra, és így önmagunkat kontrollálni.
Mindenki csinál valamit, mert tennünk kell a közösségért. Bár azt sem tudjuk megmondani, közösségként, hogy mire volna szükségünk, mi volna számunkra fontos, a jó, honnan jövünk, és hova tartunk, mire tartjuk a közösségünket? Ami tulajdonképpen nem is a mienk, mert nem tehetjük benne azt, amit szeretnénk. Csak nehogy megkérdezze tőlünk valaki, hogy mit szeretnénk? Mert abból vita lesz. Mert ilyen dolgokról nem tudunk beszélni. Képtelenek vagyunk kompromisszumokra, kiegyezésre, alkut és szövetséget kötni Isten ügyéér! Rendetlenek vagyunk, és a rendetlenséget generáljuk, mert nem merünk arról sem eszmét cserélni, mi számunkra a rend, és mit értünk azon, hogy rendre vágyunk! Csendre, békességre, nyugalomra, ahol jó lenni? Vagy, kényszeredetten, függőségi és belénk nevelt logikákat követve tesszük, amit szerintünk meg kell tennünk a közösségért, de aztán hagyjanak bennünket békén, mert ebből a káoszból nem kérünk?!
Nincs időnk és türelmünk sem ahhoz, hogy amit elkezdünk, azt végig is csináljuk. Mert nincs vezetőnk, akit a közösség többsége elfogadhatna, sem közös célunk, és közös utunk sincs. Egónk van, önérvényesítő erőnk van, önmegvalósító kényszerünk van. Poroszkálunk, ki erre, ki arra, a fontossági sorrendet mindig, ad-hok bekiabáljuk, aztán elindulunk másik irányba, rángatjuk a zablát és csapkodunk az ostorral, miközben már a szekeret rég elhagytuk a bak mögül. – Észre sem vesszük, vagy legalább is értetlenül tekintgetünk a hátunk mögé. Mert nem tisztáztuk az elején, mikor a bakra ültünk, hogy mi azzal a szándékunk, a célunk. De nem ismerjük a lovakat sem, hát még azokat, akik mögöttünk ülnek a szekéren. Tisztelet? Hm. Már csak a lendület viszi előre a lovakat, de vajon nem a szakadék felé, mert aki a bakon ül, már fogalma sincs mi a dolga ott. Ijedten kapkod levegő után, legszívesebben leugrana onnan, de nem mer.
Mindezek erről az egyetlen mondatról jutnak az eszembe: „Ha pedig a benned lévő fény sötétség, mekkora lesz akkor a sötétség!” Ez egy kép, sajnos, úgy gondolom, hogy nem vízió.
Segíts meg bennünket Istenünk, kik nem látunk, nem hallunk, és nem is érzünk, mert sötétben tapogatódzunk, szemünket hályog fedi, és lelkünket elborítja a keserűség! Ámen
