Szinte már meg sem tudom fogalmazni fájdalmamat

ApCsel 3,1-10 - Péter és János pedig felmentek a templomba a kilencórai imádság idején. Ekkor egy férfit vittek arra, aki születésétől fogva béna volt. Naponta odatették a templomnak az úgynevezett Ékes-kapujához, hogy a templomba jövőktől alamizsnát kérjen. Amikor Pétert és Jánost meglátta, amint a templomba készültek bemenni, könyörgött, hogy alamizsnát kapjon. Péter Jánossal együtt reátekintett, és azt mondta: „Nézz ránk!” Erre az rájuk nézett, remélve, hogy kap tőlük valamit. Péter azonban így szólt: „Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Azzal megfogta jobb kezénél, és fölemelte. Erre azonnal erő szállt a lábába és talpába, úgyhogy felugrott, állt és járt-kelt. Bement velük a templomba, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. Az egész nép látta, hogy jár, és Istent magasztalja. Ráismertek, hogy ő az, aki alamizsnáért üldögélt a templom Ékes-kapujánál. Elteltek csodálkozással, és magukon kívül voltak amiatt, ami vele történt.

Zs 104,1-9 - ALLELUJA! Áldjátok az Urat, hívjátok segítségül nevét, hirdessétek a nemzetek közt műveit! Énekeljetek és zengjetek zsoltárt neki, beszéljétek el minden csodatettét. Dicsekedjetek szent nevével, örvendezzen azoknak a szíve, akik az Urat keresik. Keressétek az Urat és erejét, keressétek szüntelenül arcát. Emlékezzetek meg csodatetteiről, amelyeket művelt, jeleiről és szája ítéleteiről, ti, az ő szolgájának, Ábrahám utódai, választottjának, Jákobnak fiai. Ő, az Úr, a mi Istenünk, az egész földön ő ítélkezik. Örökké gondol szövetségére, szavára, amelyet ezer nemzedékre adott, arra, amit Ábrahámmal megkötött, amire megesküdött Izsáknak.

Lk 24,13-35 - Aznap ketten közülük egy Emmausz nevű helységbe mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádium távolságra volt, s beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne ismerjék. Megszólította őket: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Ők szomorúan megálltak. Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt felelte: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte tőlük: „Micsoda?” Azt felelték: „A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt. A főpapok és a főembereink azonban halálos ítéletre adták, és megfeszítették őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Azonfelül ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. De néhány közülünk való asszony is megzavart bennünket, akik hajnalban a sírnál voltak, s mivel nem találták a testét, visszajöttek azzal a hírrel, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan a sírhoz mentek, és úgy találták, ahogy az asszonyok mondták, de őt magát nem látták.” Erre ő azt mondta nekik: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt. Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!” Bement hát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” Még abban az órában útrakeltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Azok elmondták: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.

Szinte már meg sem tudom fogalmazni fájdalmamat, hiányomat, csüggedésemet, csalódásaimat. Úgy érzem magam, mint aki éppen távolodom Jeruzsálemtől, Emmauszom felé tartok. De én magányosan, rettenetesen mély magányosságban. Mert akikkel szeretnék közösségre lépni, azokkal nem tudok, olyanokat meg nem látok az úton, akik hozzám hasonlóan csüggedten poroszkálnak, egyre messzebbre távolodnak a Szent helytől. Magam mögött hagyom a Várost, és a városban azokat a tanítványokat, akik egyike sem tudja, mire vállalt kötelezettséget, mire köteleződött el, mire van küldetése, vagy elhívása. Mi volt az az utolsó szava Krisztusnak, mielőtt halálra adta magát, amit neki mondott, amit rá bízott, amivel neki van dolga. Összezavarodott mind, és bizonytalan, hitében sajnálatra méltó, de egyik sem bírja a tiszteletet.

Próbálok szomorúságomról, csüggedésemről kommunikációt kezdeni, de senki sehonnan nem reagál rá. Nem kérdeznek, nem próbálnak befolyásolni sem, valami egészen másról kommunikálnak. Bálról, nyárról, vagy valamilyen más e világi problémájukba próbálnak bevonni, ami engem teljesen érzéketlenül hagy. Mert engem más probléma feszít, érdekel, vagy hat rám.

Valahol ott messze, Ferenc pápánál érzem azt a problémát, ami engem is feszít, kérdésekkel foglalkoztat. De kettőnk között, mintha egy óriási szakadék volna, amiben benne sokan vannak, de azok közül senkit sem érdekel az, amiről mi beszélgetést próbálunk kezdeményezni.

Hol van Jézus? Hallgat, és nem jön szembe velem. Hagyja, még hagyja, hogy távolodjak Jeruzsálemtől. De meddig, vagy, mikor akar megszólítani?

Na jó. Megállok, leülök, megszólítom. elmondom, Neki, milyen gondok gyötörnek, mik azok, amik erdőként körém nőttek, és nem látok ki ebből az erdőből. Hátha meghallja, remélem, hogy hallani fogja. Hiszem, hogy találkozni is akar velem, érezem! Mégis, most bennem van az erdő, én nem vagyok képes ebből a rengetegből kitörni, hogy végre meglássam Őt, és lelkemnek békességét megadhassa.

Messziről indulok. Amikor Ferenc pápa meghirdette már jó régen, a Családszinódus első fordulóját, és arra készített egy kérdőívet, azzal a szándékkal, hogy a családok válaszai alapján kerülhessen sor a szinódus megvitatására, akkor azt püspökkarunk egész egyszerűen keresztbe feküdt. El sem juthatott a családokhoz a kérdőív, hogy válaszra sor kerülhessen. Ebben a dologban számomra több furcsaság is kérdőjelként maradt meg:

- Hogy nem vettek róla tudomást a családok többsége?

- Miért maradt érdektelen e kérdőív iránt a családok többsége?

- A püspöki kar, miért nem tartotta a magyar családokat arra érdemesnek, hogy e kérdőívvel megszólítsák őket?

- Ennyire érdektelen a kereszténységünk, a Magyar keresztény társadalmi közeg, hogy e kérdőívre magát érdemesnek tartsa, hogy válaszoljon rá?

- Lehet, hogy a Magyar laikus keresztény közösség ennyire alárendelt a hierarchiának, hogy egyáltalán nincs személyes érintettsége Krisztustól?

Sajnos még sok hasonló, és súlyosnál súlyosabb kérdések merülnek föl bennem, e tárgyban, mely az egész Magyar Egyházra negatív bélyegként nehezednek rá!

Inkább tovább megyek:

Már a Szentév meghirdetésénél járok. Ferenc pápa 2015 áprilisában hirdette meg az Irgalmasság Rendkívüli Szentévét. Én elképzelésem szerint a hierarchián végig kellett volna mennie ennek a kezdeményezésnek. A püspököknek fel kellett volna erre a szentévre készíteni a papságot, hogy majd a papság kellő képen motiválni lehessen képes az egész egyházat, mozgósítsa a világiakat. Egyházmegyénkben ez bizonyos, hogy nem történt meg! A papságot úgy érte a szentév, mint a hideg zuhany. Erre a Magyar Egyház meghirdeti a Szent Márton évet. Mint aki nem is hallott arról, hogy a pápát más szempontok vezérlik. Benne vagyunk a Szentévben, és semmi mozgás nincs az egyházban arra vonatkozóan, hogy az Isten Irgalmassága megtérésre buzdítsa a híveket, papokat és világiakat egyként!   

Ferenc pápa bullája nem izgatja fel a népet! Elérkezett az idei nagyböjt, hamvazószerdán Ferenc pápa elindítja a világ minden tájára az Irgalmasság misszionáriusait, küldötteit, azzal a kegyelemmel, amivel egyedül a pápa bír! Érdekes módon Magyarországot, mintha elkerülnék e küldöttek. Mert a helyi püspöknek kellett volna delegálni erre a tisztre papokat. De, úgy látszik erre püspökeink úgy vélték, nincs szükségünk! De erről a papság, a püspökök, megint nem kommunikálnak semmit! Érdekes módon, a világiak körében sem hallani hangot, elégedetlenkedést, vagy értetlenséget.

Ferenc pápa elindította a Szentév honlapját (www.im.va), elkezdett egy imaapostolkodást (www.clicktopray.org), kommunikál twitteren, facebookon, az instagramon, a Youtube -on, és még ki tudja hány és hány fórumon keresztül. Mi az üzenete mindennek? Ferenc pápa nem bízik a hierarchiában! Nem bízik meg a püspökök testületében, akik a helyi egyházak vezetői. Talán rosszak a tapasztalatai velük kapcsolatosan, maiért nem szeretnek dolgozni, már nem képesek szolgálni, nem alkalmasak arra az elkötelezettségre, amire egyházi szolgálatuk kötelezi őket. Amire felszentelődtek, abban maguk sem hisznek. Mindegyik, másra vállalkozik, mint amire küldetése szól! Lehet, hogy így van?

Tényleg, él még itt az egyház, vagy valami őrlángok vannak csak, melyekre azért vigyáznak, nehogy fellobbanjon? Vagy, már halott az egyház, és már papokra sincs szükség. Hiszen a papságunk is egyre több kérdést vet fel, úgy emberségében, mint elkötelezettségében, hitében is. Sajnos, már a papságot sem lehet úgy tekinteni, mint egy klérust, mely hitében meggyőződéssel bír, és elszánt, elhatározott, és elkötelezett volna a küldetésnek. Karrieristák és adminisztratív személyek közösségét alkotják, de nem tekinthetők Krisztus katonáinak, legfőképpen nem szolgáló testületnek!

Próbálok különböző fórumokat szervezni, ahol közösségi szinteket szeretnék megragadni:

- Keresztény Értelmiségi Szövetség helyi szervezete

- Szív-közelben Pomázon – az ember méltóságára, a személy közösségi megteremtőjére próbálok koncentrálni

- Ökumenikus keresztény fórumok szervezése (ökumenikus imahét, Szakrális Művészetek Hete)

- Szentévi programok szervezése

- Lelkiségi kurzusok szervezése

Bármelyik közeget nézem, meg kell állapítanom, hogy ezek a programok nem bírnak hívó szóval, hogy közösséget teremtsenek! De akkor mi? Van ma még igény lelki életre!

Mi az, ami a ma emberét életre bírja?

Urunk, Istenünk, Mennyei Atyám! Segítsd meg a Te népedet! Ámen