Jézus a követésébe hív bennünket

1Sám 9,1-4.17-19; 10,1a - Volt egy Benjaminból való erős és vitéz ember, akit Kísnek hívtak; ő Abielnek volt a fia, aki Szerórnak volt a fia, aki Bekorátnak volt a fia, aki Áfiának, egy benjaminita embernek volt a fia. Kísnek volt egy Saul nevű jeles s derék fia, akinél derekabb ember nem akadt Izrael fiai között: válltól kimagaslott az egész nép közül. Ekkor éppen elvesztek Kísnek, Saul apjának szamarai. Azt mondta azért Kís Saulnak, a fiának: „Vedd magad mellé az egyik legényt, indulj el, menj, és keresd meg a szamarakat!” Erre ők bejárták Efraim hegységét és Sálisa földjét, de nem találták meg; majd bejárták Sálim földjét is, de ott sem kerültek elő, sőt Jemini földjét is, mégsem bukkantak rájuk. Amikor pedig Sámuel meglátta Sault, azt mondta neki az Úr: „Íme, ez az az ember, akiről beszéltem neked; ez uralkodjon népemen.” Ugyanekkor Saul odalépett a kapuban Sámuelhez és azt mondta: „Mondd meg, kérlek, nekem, hol van a látó háza?” Sámuel azt felelte Saulnak: „Én vagyok a látó. Menj fel előttem a magaslatra, s egyetek ma velem. Reggel aztán elbocsátalak titeket, s tudtodra adok mindent, ami szívedben van. Aztán vette Sámuel az olajos korsót, s ráöntötte Saul fejére, majd megcsókolta őt és azt mondta: „Íme, az Úr felkent téged fejedelemmé népe, Izrael felett. Te fogsz uralkodni fölötte, s te fogod megszabadítani őket ellenségeik kezéből, akik körülöttük vannak. Ez lesz a jele annak, hogy fölkent téged fejedelemmé öröksége felett:

Zs 20 - A karvezetőnek. Dávid zsoltára. Uram, hatalmadon örvend a király, és mérhetetlenül ujjong segítségeden. Teljesítetted szívének kívánságát, nem tagadtad meg tőle ajkának óhajtását. Sőt elébe siettél boldogító áldással, fejére színarany koronát helyeztél. Életet kért tőled, s te megadtad neki, hogy sokáig éljen, időtlen időkig. Segítséged folytán nagy a dicsősége, dicsőséggel és nagy ékességgel ruháztad fel őt. Valóban, áldássá tetted őt mindörökre, megörvendeztetted vidámsággal színed előtt. Minthogy az Úrban bízik a király, meg nem inog a Fölséges irgalmából. Érje utol kezed minden ellenségedet, érje el jobbod minden gyűlölődet! Tedd őket hasonlókká tüzes kemencéhez, abban az időben, amikor megjelensz. Nyelje el őket haragjában az Úr, és a tűz eméssze el őket! Pusztítsd el magzataikat a földről, utódaikat az emberek fiai közül! Mert gonoszat határoztak ellened, álnok terveket szőttek, de semmit sem vihettek keresztül. Mert te megfutamítottad őket, íjaddal célba vetted arcukat. Kelj fel, Uram, hatalmaddal! Hadd magasztaljuk erődet énekkel és zsoltárral!

Mk 2,13-17 - Ezután megint kiment a tenger mellé. Az egész tömeg hozzá sereglett, és tanította őket. Amint továbbment, meglátta Lévit, Alfeus fiát a vámnál ülni, és megszólította: „Kövess engem!” Az fölkelt, és követte őt. Mikor később asztalhoz ült ennek a házában, sok vámos és bűnös telepedett le Jézussal és tanítványaival együtt; sokan voltak ugyanis, akik követték őt. Az írástudók és a farizeusok, azt látva, hogy a vámosokkal és bűnösökkel eszik, megkérdezték tanítványait: „Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?” Jézus meghallotta és azt mondta nekik: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek, nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.”

Jézus a követésébe hív bennünket. Ez a szentírási idézet csupán arról szól, hogy Jézus hív, és arról, hogy kiket hív, illetve mire hív. De ki az, akin keresztül e hívását dedikálja? Vagy, úgy is kérdezhetem, hogy kit jogosít fel arra, hogy a hívását közvetítse felém?

A mai ember számára talán ez az egyik legnagyobb probléma, hogy ki válhat számára közvetítővé, illetve ki az, aki a közvetítésben hiteles lehet a számára? Akit képes vagyok, lehetek Krisztus követőjeként elfogadni. Mintha a szentírás által sugallt embertípus, mint megszentelt személy, ma nem volna felismerhető a világban. Valahogy, a felszentelt személyekben is, mintha összekuszálódott volna a szent és a világi eszközrendszer, vagy idea.

Sajnos, én magam odáig tudok teljesen azonosulni a felszentelt személyekkel, hogy ők a szentségek közvetítői. Ugyanakkor, mint üzenet közvetítőjét, nem tudom elválasztani emberségétől. Pontosabban minden emberben addig fogadom el Isten jelenlétét, amíg emberként, személyisége azt nem teszi megkérdőjelezhetővé. Teszem azt abból a megfontolásból, hogyha az ember nem képes alázatos, szelíd és megengedő lenni a Léleknek, mely benne kér életre fakasztó lehetőséget, akkor az nem kaphat szót, és így teret sem ahhoz, hogy jelenlétté válhasson. Az illető személy akadályt jelent a léleknek ahhoz, hogy eszközeként használhassa az egyént. Keresztény kultúránk rettentő nagy problémája ez: elvilágiasodott keresztény nem képes a földön képviselni a misztériumot, a transzcendens valóságot. Egy mai elmélkedésben azt hallottam, hogy Magyarország olyan képet mutat, mintha tízmillió miniszterelnök élne itt, mindenki tudja mit kellene tenni a miniszterelnöknek, de senki sem tudja mit kellene magának tennie. Hárítunk, és folyamatosan másokat teszünk felelőssé, csak nekünk ne legyen felelősségünk semmiért. Így vagyunk ezzel Isten vonatkozásában is. Nem értjük mi a mi dolgunk, de azt meg akarjuk mondani, hogy Istennek mi legyen a dolga. Pedig, nem kéne mást tennünk, mint Jézust követni. Megengedni, hogy előttünk haladjon, és utunkat jelölje ki, amin szó nélkül követjük Őt. Segíts engem Istenem, hogy képessé legyek erre az Istenfélelemre, tiszteletre, alázatra, szelídségre. Egyszerűen a Te szereteted megélésére, megtapasztalására, és annak követésére! Ámen