Szertelen sokszínűség uralkodik a világban
1Sám 1,9-20 - Miután ettek és ittak Silóban, Anna felkelt, és amíg Héli pap az Úr templomának ajtófélfájánál a székében üldögélt, Anna keseredett szívvel imádkozott az Úrhoz, és nagyon sírt. Fogadalmat is tett, és ezt mondta: „Seregeknek Ura, ha letekintesz és meglátod szolgálód nyomorúságát, ha megemlékezel rólam, nem feledkezel el szolgálódról, és fiúmagzatot adsz szolgálódnak, akkor az Úrnak adom őt élete valamennyi napján, és borotva nem éri a fejét.” Történt pedig, hogy amíg ő imádkozott az Úr előtt sokáig, Héli egyre figyelte a száját. Mivel Anna csak a szívében beszélt, és csak az ajka mozgott, a szava pedig egyáltalán nem hallatszott, Héli azt gondolta róla, hogy részeg. Meg is kérdezte tőle: „Meddig leszel részeg? Menj, emészd meg egy kissé a bort, amitől elkábultál!” Anna azt felelte: „Nem, uram! Nagyon szerencsétlen asszony vagyok én, sem bort, sem más részegítő italt nem ittam, csak a lelkemet öntöttem ki az Úr színe előtt. Ne tartsd szolgálódat Béliál lányai közül valónak, mert bánatom és szomorúságom sokasága miatt szóltam mindeddig.” Héli erre azt mondta neki: „Menj békével, és Izrael Istene teljesítse kérésedet, amelyet hozzá intéztél.” Anna így válaszolt: „Bárcsak kegyelmet találna szolgálód a szemedben!” Azzal elment az asszony a maga útjára. Evett, és az arca többé bánatosra nem változott. Reggel aztán felkeltek, imádkoztak az Úr előtt, aztán visszatértek, és elmentek házukba, Ramátába. Amikor aztán Elkána megismerte Annát, a feleségét, az Úr megemlékezett róla, és történt napok múltával, hogy Anna fogant és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert az Úrtól kérte őt.
1Sám 2,1-8 - Anna is imádkozott, ezekkel a szavakkal: „Ujjongóvá vált az én szívem az Úrban, Istenem révén felemelkedett a szarvam. Tágra nyílt a szám ellenségeimmel szemben, mert örvendezem segítségeden. Nincs olyan szent, mint az Úr, bizony nincsen más terajtad kívül, nincs oly erős, mint a mi Istenünk. Ne beszéljetek annyit, kérkedve, kevélyen, távozzék a régi beszéd szátoktól, mert mindentudó Isten az Úr s eléje kerülnek szándékaitok. Vereséget szenved az erősek íja, de erővel övezik fel magukat a gyengék, elszegődnek kenyérért, akik azelőtt bővelkedtek, de jóllaknak, akik éheztek, s míg sokat szül, aki meddő volt, akinek sok fia volt, meddőségbe esik. Az Úr tesz halottá és élővé, visz le az alvilágba, s hoz vissza onnét, az Úr tesz szegénnyé s gazdaggá, megalázottá és felmagasztalttá. Porból felemel szűkölködőt, sárból kihoz szegényt, hogy fejedelmek mellé üljön és elfoglalja a dicsőség székét. Mert az Úré a föld minden sarka, s ő helyezte rájuk a föld kerekségét.
Mk 1,21-28 - Bementek Kafarnaumba. Szombaton mindjárt bement a zsinagógába és tanított. Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók. Volt a zsinagógájukban egy ember a tisztátalan lélek hatalmában. Ez így kiáltott föl: „Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus! Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom ki vagy: az Isten Szentje!” Jézus megparancsolta neki: „Némulj el, és menj ki belőle.” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hangosan kiáltva kiment belőle. Erre mindnyájan elcsodálkoztak, s azt kérdezték egymástól: „Mi ez? Új tanítás, hatalommal? Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?” Egyszerre elterjedt a híre Galilea egész vidékén.
Szertelen sokszínűség uralkodik a világban. Nem csak a világban, hanem bennem, az egyénben, az emberben is. E szertelenség feletti hatalom az, ami Istentől való, és a kegyelem által válhat részemmé, ha tudatosul bennem a hit, Istenben, egyúttal az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben.
Mert a kegyelem az Atyában van, a Fiú által válik természetté, és a Lélek által árad. Ebbe a közösségbe oltódik bele az ember a hit által, a hitben. Megengedőn, ahogy lett megengedővé a zsinagógában lévő emberen is, aki a tisztátalan lélek hatalmában volt.
Jézus eljött a világba, hogy megmutassa nekünk Isten erejét. Elsősorban, de nem egyedülien, az apostolokra bízta Jézus a Krisztust. Akit az Atya küldött el, de Aki a Lélek által jelen van, nem hagyta magára a teremtett világot, de az egyes embert sem!
Bizony, a világ is, de mert a keresztény ember is szegény a hitben. Ahogy megengedi a világnak a kegyelemvesztettséget, azzal hogy nem őrködik a fölött, hogy ne tévesszük szemünk elől Isten kegyelmének áradását, mely ránk akar, szeretne találni, ha arra befogadókká tesszük magunkat! Semmi sem érvényesül, nem tud hatékonnyá lenni az ember életében Isten jószándékából, szeretetéből, irgalmasságából, csodájából, ha az ember, a személy, én magam, a magam tudatával nem döbbenek rá a bennem lakó Istenre. Az Ő bölcsességére, a lelkére, melyet nekem magamnak kell, amint a gyémántot is, anyagi valóságomból kicsiholni, csiszolgatni, kiművelni, világra hozni. Mint tudjuk, a világrahozatal nincs fájdalom, szenvedés, vajúdás nélkül. Így az emberségem istenarcúságát sem lehetek képes világra hozni ezek nélkül. Vállalom? Egyéni utak vannak csak. Nincsen olyan, hogy valaki más fogja helyettem az én istenképemet kimunkálni. Azt egyedül nekem van lehetőségem.
Ferenc pápa felszólítja a világot, de elsősorban a keresztény embert, engem, hogy vegyem tudomásul mi történik azzal, hogy szentévet hirdetett meg. A szentévi bullájában így szól hozzánk: „(16.) Lukács evangéliumában egy másik fontos szempontot is találunk, hogy a Jubileumot hittel élhessük meg. Az evangélista elbeszéli, hogy Jézus egy szombati napon visszatért Názáretbe, és szokása szerint bement a zsinagógába. Kérték, hogy olvassa fel és magyarázza az Írásokat. A szöveg egy Izajás prófétától való részlet volt: „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket. Hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadságot a börtönök lakóinak. Hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét” (61,1-2). A „kegyelem esztendeje”: ez az, amit az Úr meghirdet, és amit mi is szeretnénk megélni. E Szentév magával hozza Jézus küldetésének gazdagságát, mely a próféta szavaiban visszhangzik: vigasztaló szót és gesztust hozni a szegényeknek, hirdetni a szabadulást a modern társadalom új rabszolgaságában sínylődőknek, visszaadni azok látását, akik nem látnak, mert csak magukra gondolnak, és visszaadni azok méltóságát, akiket megfosztottak tőle. Jézus prédikációja újból láthatóvá válik a hit azon válaszaiban, melyeket a keresztényeknek tanúságtételükkel kell megadniuk. Kísérjenek bennünket az Apostol szavai: „Aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömmel” (Róm 12,8).
Majd azt tanácsolja, hogy a magunk módján, tárgyiasult módon vonjuk magunkra Isten kegyelmét. A tárgyiasult mód legyen segítségünkre abban, hogy rajtunk van Isten kegyelme, éljünk Vele és Általa. Egy részletet idézek ide a bulla 4. pontjából: „Az Egyház iránti hála és a ránk váró feladat felelősségének érzésével lépjük majd át a Szent Kaput, bízva abban, hogy a feltámadott Úr ereje kísér és támogat bennünket zarándokutunkon. A Szentlélek, aki a hívők lépteit vezeti, hogy együttműködjenek Krisztus üdvözítő művével, legyen Isten népének vezére és támasza, segítsen szemlélnünk az irgalmasság arcát.” Ennél a gondolatánál utal a zsinati dokumentumokra, amiből egyetlen gondolatot emelnék itt ki. A Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 16. bekezdéséből: „Isten azoktól sincs távol, akik árnyékokban és képekben keresik az ismeretlen Istent, mivel Ő ad mindennek életet, lélegzetet és mindent (vö. ApCsel 17,25--28), s mint Üdvözítő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (vö. 1Tim 2,4). Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget.”
Mi is lehet az az önhibáján kívüli ok, amiről én, a keresztény ember felelőssége szólhat? Hitem hitelességét, az örömhírt, mely számomra jelenti Isten létét, mennyiben hordozom, és mennyiben vagyok képes élettel élni? Ez három tényező együttállásából valósulhat meg személyemben. Ez a három dolog olyan, mint a háromlábú szék, melynek ha az egyik lába hibás, már billeg a szék, vagy fel is borul. Milyen lábakon kell állnia Istenhitemnek? A kérügma (minden idők evangelizációjának szíve és alapja, mert magát Jézust mutatja be), a karizma (az Úr hűségének jelei melyek által tapasztaljuk, hogy Jézus él), és a koinónia (az evangelizáció gyümölcse és a környezet, ahol megéljük Isten Országát).
Én, a keresztény ember a Biblia, mint dokumentum és tanítás fényében akkor válhatok hitelessé a világ szemében, ha KÉKAKO- ként élek!
Ferenc pápa abban a reményben ajánlja azt, hogy lépjünk be az Irgalmasság szentkapuján Isten terébe, hogy KÉKAKO-kká váltan „megfertőzni” képesek lehessünk a világot Isten szeretetével!
Azt mondja Jézus, már a működése kezdetén Natanaelnek, mikor Fülöp bemutatja neki Jézust: „Mivel azt mondtam neked: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobb dolgokat fogsz majd látni ezeknél.” [Jn 1,50] Nem kell hinnem e szavaknak, elég ha szeretném hinni, hogy láthatok nagyobb dolgokat, ezért higgyek Jézusnak, és menjek utána, hogy bizonyosságommá legyen ígérete. Ha átlépek egyszer is a szentévi kapun (ami ötvenévente lehetséges csak!), többé már nem állhatok meg előtte, mert már átléptem rajta. Attól kezdve, már csak a kapun belül lehetek! Hogy rajtam múljon már az, hogy mit kezdek azzal, hogy bent vagyok, bennem van a kegyelem, a Szentlélek kegyelme!
Az én dolgom, hogy általam megszentelődjön a világ. Az a világ mely részem, és melynek része vagyok, lehetek! Mert Isten ide állított, itt kell lennem, ebben a teremtett valóságban dolgom, hogy az Atya szeretetének tanúja legyek!
Jöjj Szentlélek, ki Krisztus és az Atya lelkeként térsz be hozzám, tölts el a bölcsesség és értelem, tanács és erősség, tudomány, a jámborság és az Úr félelmének lelkületével! Ámen
