Kontraszt: „amikor beesteledett

1Jn 4,11-18 - Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást! Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk lakik, és szeretete tökéletes bennünk. Abból ismerjük meg, hogy benne lakunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. Aki vallja, hogy „Jézus az Isten Fia”, abban Isten benne marad, és ő Istenben. Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket. Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne. Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz reményünk. Mert amilyen ő, olyanok vagyunk mi is ezen a világon. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben.

Mk 6,45-52 - Ezután mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak bárkába, és menjenek előre a túlpartra, Betszaidába, amíg ő elbocsátja a tömeget. Miután elküldte őket, felment a hegyre imádkozni. Amikor beesteledett, a bárka a tenger közepén volt, ő meg egymaga a szárazon. Látta őket küszködni az evezéssel - mert ellenkező szelük volt. Az éjszaka negyedik őrváltása körül odament hozzájuk a tengeren járva, majd el akart mellettük haladni. Azok pedig látva őt, amint a tengeren jár, kísértetnek nézték és fölkiáltottak, mert mindnyájan látták őt, és zavarba estek. De ő mindjárt megszólította őket, és azt mondta nekik: „Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!” Majd beszállt hozzájuk a bárkába, a szél pedig elállt. Ők erre még jobban álmélkodtak magukban. Nem okultak ugyanis a kenyerekből, s a szívük még érzéketlen volt.

Kontraszt: „amikor beesteledett, a bárka a tenger közepén volt, ő meg egymaga a szárazon”. De Jézus látta, amit látni akart. Vagy, amit látnia fontos volt.

Jézusnak mikor mi a fontos? Fontos volt a számára, hogy előbb tanítson, megossza az érdeklődő, kíváncsi tömeggel azt, amit az Atya bízott rá azzal, hogy „annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon.” [Jn 6,39]

Ugye, a Szentírást szent szövegnek tartjuk. Amit azok a személyek írtak meg, akik személyes kapcsolatban álltak Jézussal, megismerték, hallgatták, és tanúi lettek tetteinek. Mégis, mindegyikük ember volt, ember is maradt, ami alatt azt értem, hogy személyiségük, emberi gyengeségeik, jellemük, vagy tudásuk, illetve addigi életről szerezett megismerésük nem szűnt meg alapvetően. Azonban Jézussal töltött három év új tapasztalással gazdagította őket, megtapasztalták az életnek egy olyan oldalát, amivel addig nem bírtak, és nem bírhat az óta sem senki sem. Majd miután Jézus személyesen kilépett az életükből, részesültek a Szentlélek megkülönböztető megtapasztalásában is. Amit én úgy értelmezek, hogy a korábbi életük, és Jézus tapasztalása rendszerbe, illetve rendeződésre került személyiségükben. Mert az ember életében mindennek van helye: az e világból szerzett tapasztalásnak ugyanúgy, ahogy annak is, ami a Szentlélek kiáradása által válik hangsúlyossá, dominánssá, fontossá az ember számára. Mégis, úgy gondolom, hogy az érzelmek, és a személyes motívumok, motivációk sem tagadhatók el az egyéntől, vagyis azokkal is számolni kell, és helyén kell tisztelnünk.

Az apostolok ebben az emberi mivoltukban kaptak hatalmat, bizalmat, kegyelmet, megbízást a szolgálatra. De, mit is jelent ez a szolgálat, amire hivatkozással mi, késő utódaik különös jelentőségűnek tarthatjuk azokat az írásokat, melyeket ránk hagytak, ránk bíztak?

Arról próbálok elgondolkodni, hogy mennyire kell a szavakra figyelnünk, vagy mennyire kell a szavak mögötti tartalmat kutatnunk? Azt a tartalmat, amit az apostolok szavain keresztül éppen most, és éppen számomra, nekem akar e szavakon keresztül közölni az Isten? Mi a fontos ma Jézusnak, mit tekint fontosnak a számomra?

Ha Jézus számára az a fontos, ami fontos az Atyának, akkor talán az egyedül igaz fontossági sorrendre akarja felhívni a figyelmemet. Itt jut eszembe Jézusnak egy másik gondolata: „Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. (…) megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti pedig énbennem, és én tibennetek.” [Jn 14,10;20] Jézus felelősséggel teszi azt, amivel az Atya küldte el. Ebben a felelősségben van az, hogy mindent megtegyen azért, hogy mikor annak ideje eljön, „mindeneket feltámaszthasson” Akkorra be kell érni mindenkinek a feltámadás örömére! Ebben a közegben vannak megtértek, vannak megkereszteltek, és vannak azok, akikért közbenjártak mások. Jézus, azért, hogy helyesen cselekedjen, hogy a legjobb stratégiával működjön, az Atyával való személyességét soha nem adta fel. Még azon az áron sem, hogy tanítványait magukra kell hagynia! Meg kellett tanulniuk azt, hogy maguknak kell döntéseket hozniuk, nélküle. Mégis, azt is meg kellett tanulniuk, hogy Isten mindenkor velük van, még akkor is, ha Jézus távol van tőlük! Felelőssége mindenkinek a magáé, ezt Jézus soha nem veheti át az embertől. A döntés az enyém! De, a döntésemben mindig kérhetem Isten segítségét. Bár azt nem, hogy de most, és azonnal, úgy segíts, ahogy én azt jónak tartom. Isten szabad a döntésében, ahogy én is szabad vagyok a döntésemben. De tudnom kell, rosszul dönthetek, de nélküle sosem! És legyen nekem elég az, hogy Vele dönthetek, még akkor is, ha rosszul döntöttem, mert a rossz döntés is válhat javamra, ha Istennel és mellette, és legfőképpen érte hoztam meg a döntésemet!

Isten soha nem ígérte azt, hogy csak jó döntésekre lehetek alkalmas, ha Hozzá kötöm döntéseimet. De azt megígérte Jézus által, hogy „én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” [Mt 28,20]

Ebben az ígéretében kell meghallanom a szeretetre hívását, és buzdítását.

Segíts engem Istenem, hogy így értsem, és éljem a Te szeretet parancsodat, a Te szeretetedet, amivel elhalmozol engem! Ámen