A vízválasztó e világ és a másik világ között

1Mak 6,1-13 - Amikor Antióchosz király a felső tartományokat járta, azt hallotta, hogy Perzsiában van egy igen neves város, Elimaisz, amely ezüstben és aranyban bővelkedik. Temploma is igen gazdag, és ott vannak azok az arany páncélok, vértek és pajzsok, amelyeket Sándor, Fülöp fia, Makedónia fejedelme hagyott ott, aki először Görögországon uralkodott. Elindult tehát és megpróbálta bevenni és kifosztani azt a várost, de nem bírta, mert a város lakói előre értesültek a tervről. Felvették vele a harcot, úgyhogy menekülnie kellett onnan. Ő nagy szomorúsággal távozott, és visszatért Babilóniába. Ekkortájt jött valaki és azt a hírt hozta neki Perzsiába, hogy azok a seregek, amelyek Júdea földjén voltak, megfutamodtak, és hogy Líziász kivonult egy hatalmas sereg élén, de menekülnie kellett a zsidók elől. Ezek megerősödtek a fegyver és a gazdag zsákmány által, amelyet a megvert seregtől vettek el; lerombolták azt az utálatosságot, amelyet ő a jeruzsálemi oltáron épített, és a szent helyet magas falakkal vették körül, mint azelőtt, valamint az ő városát, Bétszúrát is. Történt pedig, hogy amikor meghallotta a király ezt a jelentést, megrendült és igen felindult. Majd ágynak dőlt és bánatában beteggé lett, mivel nem az történt, amit ő akart. Ott is maradt sok napig, mert kiújult nagy szorongása, és már úgy érezte, hogy meg kell halnia. Ezért előhívatta valamennyi barátját és így szólt hozzájuk: „Eltávozott az álom a szememtől, le vagyok sújtva, a szívem elcsüggedt az aggodalomtól és így töprengtem magamban: Mily nagy nyomorúságba jutottam és milyen tengerébe a bánatnak, amelyben most vagyok. Pedig hát kedves voltam és szerettek uralkodásomban. Visszagondolok most azokra a gonoszságokra, amelyeket véghezvittem Jeruzsálemben, mert elvittem onnan zsákmányul minden ott lévő arany és ezüst tárgyat és elküldtem, hogy kiirtsák Júdea lakóit ok nélkül. Tudom, hogy ezért zúdultak rám ezek a csapások, és íme, nagy bánatomban idegen földön pusztulok el.”

Lk 20,27-40 - Odamentek hozzá néhányan a szaddúceusok közül, akik tagadják a feltámadást, és megkérdezték őt: „Mester, Mózes előírta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, akinek felesége volt, de gyermeke nem, akkor a testvér vegye el az asszonyt, és támasszon utódot testvérének [MTörv 25,5-6; Ter 38,8]. Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt gyermek nélkül. Előbb a második, majd a harmadik vette feleségül őt, és hasonlóképpen mind a heten, gyermeket nem hagyva, mind meghaltak. Végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor ezek közül kinek lesz a felesége az asszony? Hiszen mind a hétnek felesége volt.” Jézus ezt felelte nekik: „E világ fiai házasodnak és férjhez mennek. Azok pedig, akik méltók lesznek elnyerni a másik világot és a halálból való föltámadást, nem házasodnak, és férjhez sem mennek, hiszen többé már meg sem halhatnak. Hasonlók lesznek ugyanis az angyalokhoz, és Isten fiai, a feltámadás fiai lesznek. Hogy pedig a halottak feltámadnak, azt Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat „Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének” [Kiv 3,6] mondta. Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” Ekkor néhány írástudó azt mondta neki: „Mester! Helyesen feleltél.” És többé nem mertek kérdezni tőle semmit.

A vízválasztó e világ és a másik világ között, a halálból való feltámadás. Akik méltók rá, hogy feltámadjanak, azok méltósága az, hogy Isten fiai, ezért lehetnek a feltámadás fiaivá! Ők azok, akik nem azonosak, de hasonlókká lesznek az angyalokhoz. Azért csak hasonlók, amiért a lelki mivoltuk, az anyagi mivoltuk következményeként válhatott azzá. Ők, úgy gondolom, azok, akiknek javára vált Isten irgalmassága, a kiengesztelődésükben lettek szövetségesekké Istennel.

Azt mondja Jézus: „Az Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki neki él.” Amiről azt gondolom, hogy az az ember, aki világi életében igent mondott Istenre, amit hitével fejez ki, és a hitből fakadó tetteivel igazol, arra fog igent mondani halála után Isten, aminek következménye az, hogy Isten fiainak fogja vallani, nevezni őket. Így lesz részük a feltámadásban.

Ha így tekintek rá e világi létemre, akkor sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy a Szent iratokból azt kutassam, ki akar lenni számomra Jézus, aki az adott létállapotomban személyesen akar velem kapcsolatba lépni, azért, hogy az Atyával közösségre léphessek. Már most, már itt, Aki velem közösségben akarja országát építeni, értem és sokakért!

Isten országa egy olyan vonatkozásban homogén közösség, talán, ahol a szeretet fogalma, értelme és értéke oszthatatlan, vitathatatlan, másképpen nem értelmezhető teljesség, és ebben a közegben létezik minden személyiség, szubjektum valóság, már állandósultan.

De Jézus még mond valami érdekeset: „akik méltók lesznek elnyerni a másik világot és a halálból való föltámadást …” Ebben a kifejezésben utal Jézus az ember méltóságára! Mire is vonatkoztatja Jézus e minősítő jelzőt?

Menjünk vissza a teremtésig, ahol az áll, hogy „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszómászón, amely mozog a földön!” [Ter 1,26] Amiből arra következtetek, hogy az ember méltósága abból származik, hogy Isten, őt, a maga képére és hasonlatosságára teremtette!

Na persze, ahhoz, hogy magamon – és embertársaimon - felismerjem istenképűségünket, ahhoz fontos lenne megismernünk előbb Istent, hogy azonosítani tudjuk magunkat Vele. Amikor már ez meg van, akkor következhet az, hogy a hasonlatosságunkat viselni, kezelni, ápolni, karbantartani, megőrizni, megtartani, esetleg tökéletesíteni és végül hasznosítani – az Ő dicsőségére (!) - megtanuljuk.

Ugyanis, úgy gondolom, hogy aki képes mit kezdeni emberi méltóságával, az válhat méltóvá rá, hogy elnyerjék „a másik világot és a halálból való föltámadást”.

Úgy gondolom, hogy erre születtünk, és erre kaptuk talentumként a szabadságot Istentől.

Sokszor, de nehéz ebben a káoszban kiismerni magam, és felismernem azt, hogy mikor gondolom a dolgokat helyesen, és Istennek tetszően. Vágyom pedig rá, hogy méltóságomra eljuthassak, szabadságomat helyesen értsem, és használjam, hogy dicsőségére legyek Istennek, hasznára embertársaimnak és magamnak is. Segíts Istenem Szentlelked bölcsességével a jót jól érteni, és tenni. Mindig akkor és ott, és úgy, ahogy csak lehet, hogy általam épüljön a Te országod! Ámen