Isten jelenlétében vagyok

Iz 49,1-6 - Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek, a távolból! Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem; olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem. Így szólt hozzám: „Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni.” De én azt mondtam: „Hasztalan fáradoztam, hiába és feleslegesen fecséreltem erőmet! De igazságom az Úrnál van, és munkám jutalma Istenemnél.” Most pedig így szól az Úr, aki az anyaméhtől fogva szolgájának alkotott engem, hogy visszavezessem hozzá Jákobot, és Izrael hozzá gyűljön; mert becses vagyok az Úr szemében, és Istenem lett az én erőm; ezt mondta: „Kevés az, hogy szolgám légy, hogy helyreállítsd Jákob törzseit, és Izrael maradékát visszatérítsd; a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig.”

ApCsel 13,22-26 - Ennek elvetése után Dávid királyt támasztotta nekik, aki mellett tanúságot is tett, mondván: „Szívem szerint való férfit találtam, Jessze fiát, Dávidot, aki megteszi majd minden akaratomat” [Zsolt 89,21; 1 Sám 13,14; Iz 44,28]. Az ő ivadékából támasztotta Isten az ígéret szerint Izrael üdvözítőjét, Jézust, akinek eljövetele előtt János a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népének [Lk 3,3]. Mikor pedig János bevégezte pályafutását, azt mondta: „Nem az vagyok, akinek tartotok engem; íme, utánam jön, akinek a lábáról a saruit sem vagyok méltó megoldani.” Férfiak, testvérek! Ábrahám nemzetének fiai és a köztetek lévő istenfélők! Ennek az üdvösségnek az igéje hozzánk küldetett.

Lk 1,57-66.80 - Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült. Meghallották szomszédai és rokonai, hogy az Úr nagy irgalmasságot cselekedett vele, és örvendeztek vele együtt. Történt pedig, hogy a nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak nevezték. De az anyja így szólt: „Semmiképpen sem, hanem Jánosnak fogják hívni.” Erre azt mondták: „De hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így neveznének.” Intettek tehát apjának, hogyan akarja őt nevezni. Ő pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Mindnyájan elcsodálkoztak. Erre azonnal megnyílt a szája és a nyelve, megszólalt, és magasztalta az Istent. Félelem szállta meg összes szomszédjukat, s ezen dolgoknak elterjedt a híre Júdea egész hegyvidékén. Mindannyian, akik hallották, a szívükbe vésték ezt, és kérdezték: „Mi lesz ebből a gyermekből?” Mert az Úr keze volt vele. A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben.

Isten jelenlétében vagyok! Ezt állítom. Ez egy állítás az én részemről. Mit ér az én állításom önmagában? Nekem talán mindent, abban a pillanatban, amikor ez a gondolat megszületik az elmémben. Majd kezdem forgatni, ízlelni, hogy érvényét, értékét keressem. De még mindig, a magam számára. Milyen viszonyban vagyok a megtalált szavaimmal? Rá kel jönnöm arra, hogy, ha bármit is állítok a magam számára, Vele kapcsolatban, akkor fontossá lesz számomra az is, hogy állításomhoz mit szól Ő? Hogy viszonyul állításomhoz Ő?

"Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem."

Mustó Péter azt mondja: "Csak akkor juthatunk Isten jelenlétébe, ha nem szaladunk el, amikor nem értjük őt, amikor hiányzik, hanem elviseljük titkát, távollétét, hallgatását is." - "A belső ima szorosan összefügg a megbékéléssel."

Ha elhívott, legyen békességem, hogy jó helyen vagyok, ne nyugtalankodjak, maradjak nyugton, tudjak várni, kitartani, bízni abban, hogy ott kell lennem, ahol vagyok. "Teljesen jelen lenni. Ott, ahol vagyok." Részeként, és az Ő részére.

Soha nem jutott még eszembe, hogy megkérdezzem a szüleimet, hogy mit éreztek akkor, amikor hírét vették annak, hogy megfogantam. Akiről tudták, hogy megteremtéséhez közük van, de mégsem mondhatták rám, hogy pontosan ilyennek akartalak. Nem úgy, mint amikor egy tárgyat el akar készíteni, egy asztalos, egy varrónő, vagy egy esztergályos, és amikor azzal elkészül, akkor azt tudja mondani, hogy ezt akartam, sikerült!

Csak és egyedül Isten az, Aki izgatottan leste, és még ma is lesi, hogy megértem-e szándékát, célját annak, "amiért én akartalak"?

Mert Isten nem készárút akart alkotni bennem, hanem valaki olyant, akivel közösen teremthet valami sokkal többet, nagyobbat, és teljesebbet.

Tied vagyok, Te Teremtő Akarat! Ki akartál, és tartod akaratodat. Én bátorkodom hinni, hogy lehetek az. Mi nem természetes, ha hűségem, állhatatosságom nem bizonyítja azt. Ámen