Csak az képes tisztelni Isten szentségét

Ter 13,2.5-18 - Ábrám igen gazdag volt jószágban, aranyban és ezüstben. Lótnak azonban, aki Ábrámmal volt, szintén voltak juhnyájai, marhacsordái és sátrai. Így az a föld nem bírta el, hogy együtt lakjanak. Olyan sok jószáguk volt ugyanis, hogy nem lakhattak együtt. Ebből aztán veszekedés támadt Ábrám és Lót nyájainak pásztorai között. - Abban az időben még kánaániak és periziták laktak azon a földön. - Ábrám azt mondta tehát Lótnak: „Kérlek, ne legyen veszekedés közöttem és közötted, pásztoraim és pásztoraid között, hiszen testvérek vagyunk! Itt van előtted ez az egész föld: válj el tőlem, kérlek! Ha te mégy balra, akkor én jobbra tartok, ha te jobbra akarsz, akkor én balra megyek!” Felemelte tehát Lót a szemét, és látta, hogy az egész Jordán-környék, mindaddig, amíg Coárba jut az ember - ekkor még nem pusztította el az Úr Szodomát és Gomorrát -, mindenütt olyan bővizű, mint az Úr paradicsoma, és mint Egyiptom. Lót ezért a Jordán-környékét választotta magának, és keletre tért; így elváltak egymástól a testvérek. Ábrám Kánaán földjén maradt, Lót pedig a Jordán-környék városaiban telepedett meg, és Szodomában lakott. A szodomai emberek azonban nagyon gonoszak és igen bűnösök voltak az Úr előtt. Az Úr azt mondta Ábrámnak, miután Lót elvált tőle: „Emeld fel szemedet, és arról a helyről, ahol most vagy, tekints északra és délre, keletre és nyugatra! Ezt az egész földet, amelyet látsz, neked és utódaidnak fogom adni örökre. Olyanná teszem utódodat, mint amilyen a föld pora: ha van ember, aki meg tudja számlálni a föld porszemeit, utódodat is meg tudja majd számlálni. Kelj fel, és járd be ezt a földet széltében-hosszában, mert neked fogom adni!” Felszedte tehát Ábrám a sátrát, elment, és letelepedett Mamre Tölgye mellett, amely Hebronban van, s ott oltárt épített az Úrnak.

Mt 7,6.12-14 - Ne adjátok a szent dolgokat kutyáknak, és gyöngyeiteket ne dobjátok a disznók elé, nehogy eltapossák azokat lábukkal, és megfordulva széttépjenek titeket. Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik. Mert ez a törvény és a próféták. A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta. S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!

Csak az képes tisztelni Isten szentségét, és szentségi ajándékait; csak annak számára lehet érték az, amit Jézus az emberrel megoszt Isten gazdagságából, aki méltóságát Istentől valónak tartja. Azaz, megalázza magát a teremtmény, Teremtője előtt. Mert szeretetéről tanúságot tett számára, melyet a teremtmény nyugtáz, a szeretet tisztelete által.

Ez tulajdonképpen a legfőbb parancs, más szavakkal: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” [Mk 12,30] Most ébredek rá, hogy ebben a parancsban benne van az Isten szentháromságos tükröződése az emberre: „teljes lelkedből” – ez az Atyai Lélek mivoltunk, a „teljes elmédből” – ez a Szentlélek kiáradása által közvetített képességek és ajándékok működése, míg a „minden erődből” – a Fiú anyagi mivoltán keresztül belénk élt kinyilatkoztatásnak az ereje.

Richard Rohr erről így ír: »Jézus számunkra a nagy szintézis, az egész misztérium ikonja – egy személyben. „Mert őbenne lakik az istenség egész teljessége testi formában, ¹⁰és benne jutottatok teljességre” [Kol 2,9-10].

… nem érezzük magunkat otthonosan a testünkben, pedig Jézus azért jött, hogy megmutassa: a testünk olyan emberi és e világi élmény, melyben meg kell bíznunk, és amiben meg is bízhatunk. Szükséges és jó kiindulási pont. Tény, hogy a Megtestesülés után az anyagi világ kiváltságos hellyé változott az Istennel való találkozás számára. (…)

A bibliai antropológia világosan hárompólusú, jóllehet ezt az antropológiát gyakran félreértelmezzük (…) Csak kevés helyen jelenik meg a három pólus világos körvonalakkal, mint például Szent Pál végső áldásában, a tesszalonikiekhez írott első levelének 5,23-as részében. „A békesség Istene szenteljen meg benneteket, hogy tökéletesek legyetek. Őrizze meg szellemeteket, lelketeket és testeteket feddhetetlenül Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléig.” (…) a szellem, amely az elme, az univerzum, az abszolút, Isten felé hajlik, és a lélek, mely a psziché, a tapasztalás, a részletek és az „éntudat” felé irányul. A lelki és a testi gyakorlás nélküli szellem hajlamos káprázattá, önigazolássá, ideológiává válni, (…) a lélek az emberi háromság elveszett része (amely a Szentlélek elveszett felfogásának felel meg), a testet meg hajlamosak vagyunk az emberi háromság megtagadott elemeként kezelni (ami pedig Jézus megostorozott és megkínzott testének felel meg). Amit azért idéztem ide, mert felismerésemmel hasonlatosságot érzek vele, és a kettő talán egymásra is mutat.

Az idézett evangéliumi rész második mondata pedig a második főparancsot fejezi ki, mely a felebarát és önmagam szeretetéről szó. És tulajdonképpen itt fejeződik ki az, Jézus kinyilatkoztatásában, ki a felebarát. Mert akiket Jézus kutyáknak, disznóknak mond, az nem felebarát kategória. Bizony tudnunk kell különbözőséget tenni ember és ember között. Ahogy Szent Ignác is tanítja a lelkek megkülönböztetését. Tulajdonképpen ugyan azt mondja, amit Jézus, csak szentignáci módon önti szavakba.

A tanításnak van egy harmadik része is: a szűk kapu és a széles kapu – a kevesek és a sokak. Az ember nem mindegy, hogy tömegben van, vagy közösségben. A tömeg az mindig nagyobb, mint a közösség. Pontosan azért, amiért könnyebb másokat birka módjára követni, mint a magam szentháromságos egységét felismerve, elfogadva, tisztelve, azt kihasználva, felhasználva menni a magam útján, melyen végül észre fogom venni, hogy mások is szállingóznak arra. De talán olyan kevesen, hogy mikor a kapuhoz érek, nem is kell udvariaskodnom, mert akkor éppen senki sem tolong ott. „Ez az Úr kapuja, az igazak lépnek be rajta.” [Zsolt 118,20].

Igazságodban szeretnék Uram teljesedni, hogy teljességedbe tudjak belecsendesedni, elnémulni, és mindenné lenni! Ámen