Én magam is voltam már így

Jób 38,1.8-11 - És felelt az Úr Jóbnak a fergetegből, és ezt mondta: Ki zárta el a tengert kapukkal, mikor kitört, s az anyaméhből előjött, amikor felhővel ruháztam, ködből pólyát adtam neki és körülvettem határaimmal, zárt és kapukat adtam neki, és mondtam: Idáig jössz és nem mégy tovább! Itt törjék meg hullámaid gőgje!

Zs 106,23-31 - Amikor hajókon tengerre szálltak, s a nagy vizeken kereskedtek, látták az Úr cselekedeteit, csodatetteit a tenger mélységeivel. Szavára szélvész keletkezett, s az magasra verte a hullámokat. Ők az égig emelkedtek és a mélységbe süllyedtek; Kétségbeestek a veszedelemben. Szédelegtek, tántorogtak, mint a részeg, és minden bölcsességük odalett. De szorongatásukban az Úrhoz kiáltottak, s ő gyötrelmükből kiragadta őket. Szélvészét szellővé változtatta, és lecsendesedtek a habok. És amíg ők örültek, hogy nyugtuk lett, elvezette őket abba a kikötőbe, amelybe törekedtek. Áldják tehát az Urat irgalmasságáért, az emberek fiaival művelt csodáiért;

2Kor 5,14-17 - Krisztus szeretete sürget minket. Azt gondoljuk ugyanis, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk test szerint. És ha Krisztust test szerint ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek.

Mk 4,35-41 - Amikor aznap beesteledett, így szólt hozzájuk: „Menjünk át a túlsó partra!” Erre azok elbocsátották a tömeget, őt pedig magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Több bárka is kísérte őket. Nagy szélvész támadt, s a hullámok becsaptak a bárkába, úgy, hogy már-már megtelt. Ő pedig a bárka hátsó végében egy vánkoson aludt. Felkeltteték: „Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?” Ő fölkelt, megfenyegette a szelet, és azt mondta a tengernek: „Csendesedj és némulj el!” Erre elállt a szél és nagy csendesség lett. Azután hozzájuk fordult: „Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” Erre nagy félelem fogta el őket, és azt kérdezgették egymástól: „Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskedik neki?”

Én magam is voltam már így. Haza mentem a lelkigyakorlatról, és az élet viharában találtam magam. Hiába volt a lelkigyakorlat, nem jutott eszembe, hogy kérjem az Urat, Istenemet arra, hogy csendesítse le a vihart - bennem, és körülöttem. Én akartam úrrá lenni rajta. Nem volt hozzá bizalmam? Nem voltam átszellemült, átalakított még eléggé? Még annyira sem, mint az apostolok!

Egy lelkiségi esemény arra való, hogy belülről kezdjen átalakítani, átformálni. Éppen ezért, a lélektől, a lélekből akar szétáradni. A szellemen keresztül bekerülni a véráramlatba, a szíven keresztül. Majd a testet is "rabul ejtve", "megbabonázva". Isten, Szentlelke által, engem, ezt az anyagi valóságot, teljesen a maga képére próbál átformálni, átszabni.

Minduntalan, mikor visszatérni engedem hozzám, rádöbben arra, hogy hiába volt távol, hiába engedett magamra, nem vált javamra. Nem értettem meg még mindig, hogy hittel kell élnem! Mit jelent az, hogy hittel éljek!? Erre még nem is gondoltam: lehet, hogy gyávaság ez? Gyáva vagyok, és ráadásul még büszke is?

Hittel élni, nem más, mint teljes bizalom az Istenben: A Fiúban, aki kinyilatkoztatja számomra, hogy mi a legfontosabb annak, aki hiszi, hogy az Atya akaratából van.

Azt mondja Pál, e mai olvasmányban, ami nagyon mély és elgondolkodtató. Bennem csodálatot keltően tiszta élmény: „Krisztus szeretete sürget minket. Azt gondoljuk ugyanis, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk test szerint. És ha Krisztust test szerint ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek.” Bárcsak, sose tudnám feledni e sorokat! Hogy mostantól fogva, senkit sem ismerjek test szerint, hanem a Krisztusban élő Lélek szerint, Aki az Atyában megdicsőült test, hogy mi is lehessünk azzá, mikor visszatér értünk! Nehogy hiába jöjjön vissza! Igen, életem el van rejtve, ahogy Pál a Kolosszeieknek írt levélben mondja: „hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben.” [Kol 3,3] Az újjászületett, a már üdvösségét megtalált énem életét kell élnem! Látok, de már nem a test által; hallok, de már nem a test által; érzek, de már nem a test által; tapintok, de már nem a test által; az az állapot lehet, amikor minden érzékelésemet, minden információját a szellem, az elme át képes adni a bennem lévő lélek számára, hogy a lélek a maga megszentelt Istenségén transzformálva, átmosva, tudja visszaadni az elmémnek. Mely addig nem engedi cselekvéssé alakítani az érzékszervektől kapott információkat, míg azokról a transzformált jelet nem érzékeli a lélektől. Vagyis, szellemem indirekt cselekvővé válik, megengedve a léleknek, hogy minden megszerzett információt ő értékeljen először.

Tegnap olvastam, Máténál: „hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja.” Erről a bizalomról van szó! Amíg nem vagyok képes e szerint élni, addig nem elégséges a hitem. Mi a fontosabb a számomra? Az Atya szeretetében az örök élet, vagy önmagam szeretetében ez a pillanat? De hiszen, e pillanatnak sem vagyok az ura? Csak akkor döbbenek rá, hogy volt, mikor már elillant. És csak hálát tudok érte adni, hogy volt! Olyan, amilyenné Te engedted, hogy legyen az én számomra! Köszönöm Atyám, hogy a Te jelenlétedben lehet létem. Tarts meg, és segíts, hogy olyanná váljanak perceim, pillanataim, melyek beleélni, belenőni segítenek a Te örökké létedbe! Ma segíts hinni, hogy holnap szeretetedben teljen életem, majd szeretetedről legyek képes tanúságot tenni a világban. Ámen