Hitünk mércéje: Isten gondviselő szeretetébe vetett bizalmunk

2Kor 12,1-10 - Ha már dicsekednem kell - bár semmit sem használ - áttérek a látomásokra és az Úr kinyilatkoztatásaira is. Ismerek egy embert Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt - testben-e, nem tudom, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja - elragadtatott a harmadik égig. S tudom, hogy ugyanez az ember - testben-e, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja - elragadtatott a paradicsomba, és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania. Ezzel az emberrel dicsekszem, önmagammal viszont nem dicsekszem, csak gyöngeségeimmel. Pedig ha dicsekedni akarnék, akkor sem lennék ostoba, hiszen igazságot mondanék, de tartózkodom ettől, nehogy valaki többre becsüljön annál, amit bennem lát vagy amit tőlem hall a kinyilatkoztatások nagysága miatt. Ezért, hogy el ne bízzam magam, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen. Háromszor kértem emiatt az Urat, hogy távozzék az tőlem; de ő azt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé.” Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért telik kedvem a Krisztusért való erőtlenségben, bántalmazásban, szükségben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.

Mt 6,24-34 - Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? És a ruha miatt miért aggódtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak; mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mezei füvet, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, nem sokkal inkább titeket, kishitűek? Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: „Mit együnk? „, vagy: „Mit igyunk?”, vagy: „Mibe öltözködjünk?” Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja.

Hitünk mércéje: Isten gondviselő szeretetébe vetett bizalmunk. Vagyis: evilági életünkről gondolkodásunk mennyiben különbözik a pogányokétól? Én sem éltem másképpen, mint ők. Közöttük, és keresve a megfeleltetést, hogy a vállalkozásom biztonságát tudhassam. Még indokom is volt rá: az enyéimen túl 50 családért vállaltam felelősséget, mikor vállalkozást vezettem. De nem is ismertem fel a környezetemben azt, hogy élnek keresztények, hogy bizonyosságom legyen afelől, hogy lehet másképpen is. Nem vállaljuk fel kereszténységünket, nem erősítjük egymást. Azaz, gyengítjük egymást. Vajon miért ilyen törékeny a hitünk? Ha ez általánosan igaz, akkor valamilyen rendszer probléma kell, hogy az oka legyen. Hol keressük az okot? Egyházainkban? Én váltig azt állítom, hogy a személyben van a hiba, melynek enged az egyház, mert az egyház mi vagyunk! Az én elméletem az, hogy személyiségünk gyenge, alkalmazkodó, ösztönös, és egészen világi. Krisztus személyiségét nem engedjük, nem merjük, és meg sem próbáljuk kutatni, hát még követni. Van egy egyházi tanítás, melyet birka módjára utánzunk, rábízva magunkat a papságra. Akik ugyanolyan együgyű, gyarló, és esendő emberek, mint mi. Hitetjük velük, hogy többre tartjuk őket emberileg, így megnehezítjük dolgukat, emberré válásukat is. miközben magunkat mentesítjük attól a felelősségtől, mait nem lehet, nem szabad másra hárítani. Ez az az állapotunk, ami felnőtt létünkre is gyerekes, mert nem vagyunk hajlandók a saját életünkért sem felelősséget vállalni. Ezen túl, összetévesszük, sőt összekeverjük, vegyítjük Krisztus tanítását, a papok önérvényesítésével, akik hatalom vadászok. Pedig, ha bele néznénk Jézus szemébe, észre kellene vennünk, hogy az Atya teljes bizalommal van irántunk. Az Isten ránk bízza az egész üdvösség sorsát, melyet értünk emberekért teremtett!

Nem a papokat akarom bírálni, nem dolgom, de ahogy más emberre, úgy a papokra is érvényes a krisztusi tanítás. Jézus nem úgy küldi őket, hogy menjetek és tegyetek tanítványaitokká minden népet, hanem úgy mondja, hogy menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet [Mt 28,19]! Ha nem hallom ki, és nem értem meg, nem vagyok képes kibontani az emberekből azt, Aki az engem megszólító Isten, akkor nem élem az életemet Isten jelenlétében. Senki, egyetlen ember sem Isten, bár minden emberben ott lakik az Isten, de minden egyes emberben más a jelenléte. Mindegyikünk az életét arra kapta, hogy a maga teljességére eljusson. De úton vagyunk! Az út pedig Krisztus. Melyikünk ismeri úgy magát, hogy mondhatná, én vagyok az út a Te számodra? Egyetlen pap sem, de egyik ember sem hordozza a biztos utat az én számomra, mert úgy nem ismerhet engem senki, ahogy én sem ismerem magam. Éppen ezért nem adom magamat ki a másik ember részére. Akkor hogy tudna ő, a másik ember – aki ugyanannyira nem ismeri önmagát sem – megismerni engem, hogy az éppen szükséges utamon vezessen, aki önmagát sem képes adni őszintén, tisztán, a számomra.

Minden emberi kapcsolat rejtvény: ki benned számomra Isten szava, és üzenete? Te, az én utam része vagy? Vagy talán félrevezetőm? Ezt mindig, minden esetben Istentől kell megkérdeznem: mi dogom van vele?

Ugyanakkor, én, hogyan lehetek, hogyan tehetem magam képessé rá, hogy a másik ember számára az a személy legyek, aki az Atya akaratát közvetíthetem felé? Felkentté lenni, dolog, és nem érdem. Alkalmassá válni, Istent megdicsőíteni, lélektől lélekig. Úton lenni, nem letérni, fegyelem, tudatosság, bizalom és alázat, szelídség dolga. Isten jelenlétében lenni, Istennel állandó dialógusban lenni. Szemlélve Istent, aki minden a mindenben akar, próbál lenni a számomra. Add meg nekem Istenem, hogy életem így teljen Benned, és közösségben minden emberrel szeretetedben! Ámen