A birtokos és a birtokló természetellenes kapcsolatáról

Tób 1,3; 2,1-8a - Én Tóbit az igaz úton jártam és jótetteket vittem végbe életem minden napján, sok alamizsnát adtam testvéreimnek és azoknak az embereknek, akik velem kerültek fogságba Asszíria országába, Ninivébe.

Asszarhaddon idejében tehát visszatértem házamba és visszakaptam feleségemet Annát és fiamat Tóbiást. Ünnepünkkor, pünkösdkor, amely a Hetek szent ünnepe, jó ebéd volt, leültem enni. Meg volt terítve számomra az asztal és finom ételeket láttam. Így szóltam fiamhoz Tóbiáshoz: „Menj, s ha egy szegényre akadsz testvéreink közül, akiket ide hurcoltak Ninivébe, s egész szívével az Urat szolgálja, hívd ide, s egyék velünk. Megvárlak fiam, amíg visszajössz.” Tóbiás elment, hogy a testvéreink között keressen egy szegényt, de visszatért és így szólt: „Apám!” Ezt mondtam neki: „Mi van fiam?” Ő ezt válaszolta: „Valakit meggyilkoltak a mieink közül, odavetették a piactérre, s ott fekszik még; megfojtották.” Fölkeltem, otthagytam az ebédet még mielőtt hozzányúltam volna, elhoztam az embert a térről egy házba, és vártam a napnyugtát, hogy eltemethessem. Aztán hazatértem, megfürödtem és szomorúan fogyasztottam el kenyeremet, s eszembe jutott, amit Ámosz próféta mondott Bételről: „Ünnepeitek gyásszá változnak, és minden éneketek kesergéssé.” Elkezdtem sírni. Napnyugta után elmentem, megástam a sírt és eltemettem. Szomszédaim kicsúfoltak és ezt mondták: „Ez az ember már megint nem fél. Ilyen dolog miatt már halálra keresték és megmenekült, s íme, már újra halottakat temet.”

Mk 12,1-12 - Ezután példabeszédekben kezdett szólni hozzájuk: „Egy ember szőlőt ültetett, bekerítette sövénnyel, présgödröt ásott és őrtornyot épített [Iz 5,1-2]. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott. Amikor elérkezett az ideje, elküldött egy szolgát a bérlőkhöz, hogy hozzon tőlük a szőlő terméséből. Azok megragadták őt, megverték, és üres kézzel bocsátották el. Erre másik szolgát küldött hozzájuk; ennek még a fejét is betörték és gyalázattal illették. Majd ismét másikat küldött, de azt is megölték, azután még másokat is. Ezek közül némelyeket megvertek, a többieket pedig megölték. Volt neki egy igen kedves fia, utoljára azt küldte el hozzájuk. Azt gondolta ugyanis: „A fiamat tiszteletben fogják tartani.” A bérlők azonban így szóltak egymáshoz: „Itt az örökös! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az örökség!” Megragadták, megölték és kidobták a szőlőn kívülre. Mit fog ezután tenni a szőlő ura? Eljön, megöli a bérlőket, a szőlőt pedig másoknak adja. Vagy nem olvastátok az Írást: „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett; az Úr tette azzá, és csodálatos ez a mi szemünkben”?” [Zsolt 118,22-23] Ekkor el akarták őt fogni, de féltek a tömegtől. Megértették ugyanis, hogy róluk mondta ezt a példabeszédet. Otthagyták hát őt, és elmentek.

A birtokos és a birtokló természetellenes kapcsolatáról szól a mai Evangélium. De, ami jelen életünkre is érvényes példa, az Isten és ember kapcsolatunkra.

Éppen Richard Rohr „Az ego és a lélek című tanulmányát olvasom. Elhatároztam, hogy valamilyen módon feldolgozom, és közre adom, szeretteim körében.

Azért említem itt, mert összekapcsolható az Evangélium tanítása, és a tanulmány gondolata. Az ego kialakulása kapcsán azt írja Rohr, hogy megtévesztett az ember. És ebben a megtévesztettségében ragadtatja magát az ember olyan következtetésekre, melyek bűnre, bűncselekményre vezetnek. De, mert megtévesztett a következtetése, már nem is képes bűnnek tekinteni tettét.

Ezért vallja a krisztusi tanítás önmagam elvesztését, elhagyását, alárendelését Isten akaratának. A felsőbb hatalomnak való engedelmesség szabály rendszerve, keretbe foglal, mely felment azok alól a döntéskényszerek alól, melyekre amúgy is képtelen vagyok. Vagy, mert tudomásul vagyok kénytelen venni korlátaimat, vagy, mert képtelen vagyok átlátni a várható következményeket.

Egész egyszerűen a természetellenes kapcsolat ilyen módon elkerülhetővé válik a számomra. Talán, ez a halálos bűn fogalomkörébe sorolt, korábban vallási ideológiává lett problémakör.

Amikor ez az elutasító magatartás már intézményesültté válik, akkor ott valami alapvető és mélybe húzó erők működését kell felismernünk. Norwichi Juliána mondja: „Az Úr könyörületes, nem pedig vádlón tekint szolgáira. Isten nem bukottként tekint ránk: mi látjuk úgy, hogy nem állunk meg. Mindkettő igaz, de Istené a mélyebb látásmód” (Revelation of Divine Love, [Az Isteni Szeretet látomásai], 82. fejezet). Ez a látásmód, ami Istené, mintha nem jönne át a valóságunkba! Az érzékelés, a tapasztalás, és a tudás mintha elválna egymástól, mintha e kettő nem volna képes egymást erősíteni. Aminek oka lehet talán az, amit Richard Rohr boncolgat. Az ember már nem teljes lényével van jelen, csupán az agyával. Amikor már mindent materiálisan, kézzel foghatóan akarunk és vagyunk képesek megmagyarázni, képtelennek érezve magunkat arra, hogy bízzunk élményeinkben, transzcendens tapasztalatunkban. Az őszinteség, a tisztelet, a méltóság hiánya ez. Arról az emberről beszélek, aki tudatában kéne, hogy legyen annak, hogy Isten teremtménye, Aki a saját képére és hasonlatosságára teremtette, ráadásul önmagát szétosztva benne, de jelenlétében meghívással - megtartva arra az életre, mely Istennek sajátja. Értetlenségében ez az ember belebonyolódik versengésbe, önmagát egymáshoz mérve. „Amíg versenyben állok, addig nem szeretek” – mondja Rohr. Amíg versengek, addig nem is vagyok képes felfogni, értelmezni, és élményemmé váltani azt, ami Isten értelmezése szerint a szeretet. Hát persze, hogy nem vagyok képes így lemondani a versengésről, a szeretetért!

Az ember kudarca. De a baj az, hogy ha Európa kereszténységét úgy általánosságában szemlélem, akkor a keresztény ember kudarcának is kell tekintenem. Mélységes bűntudatot, és bűnbánatot ezért kell éreznem! Szereteted Atyám, segítsen felszabadítani bűnös életem terhe alól! Segíts meg! Ámen