Vannak, akik értetlenkednek

ApCsel 18,1-8 - Ezek után eltávozott Athénból, és elment Korintusba. Itt találkozott egy Akvila nevű, Pontuszból származó zsidóval, aki nemrégen jött Itáliából - mivel Klaudiusz elrendelte, hogy az összes zsidó távozzon Rómából -, meg a feleségével, Priszcillával, és elment hozzájuk. Mivel ugyanaz volt a mesterségük - sátorkészítők voltak -, náluk maradt és dolgozott. Minden szombaton vitatkozott a zsinagógában, hirdette az Úr Jézus nevét, és igyekezett meggyőzni a zsidókat és a görögöket. Amikor pedig Szilás és Timóteus megjöttek Makedóniából, Pál még többet fáradozott az igehirdetésben, és bizonyította a zsidóknak, hogy Jézus a Krisztus. Mivel azok káromlások között ellentmondtak neki, lerázta ruháit, és azt mondta nekik: „A fejeteken a véretek! Én tiszta vagyok, és mostantól fogva a pogányokhoz megyek.” Elköltözött tehát onnan, és betért egy bizonyos Tíciusz Jusztusz nevű istenfélő férfinak a házába. Az illető háza a zsinagóga mellé épült. Kriszpusz pedig, a zsinagóga elöljárója hitt az Úrban egész házával együtt, sőt, a korintusiak közül sokan, akik hallgatták, hittek és megkeresztelkedtek.

Jn 16,16-20 - Még egy kis idő, és már nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem.” Ekkor a tanítványok közül néhányan így szóltak egymáshoz: „Mi az, amit mond nekünk: „Egy kis idő, és nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem”, és: „Az Atyához megyek”?” Aztán megjegyezték: „Mi az, amit mond: „egy kis idő”? Nem értjük, mit beszél!” Jézus észrevette, hogy kérdezni akarják, azért így szólt: „Arról tanakodtok egymás között, hogy azt mondtam: „Egy kis idő, és nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem”? Bizony, bizony mondom nektek, hogy ti sírtok majd, és jajgattok, a világ pedig örvendeni fog. Ti szomorkodtok majd, de szomorúságotok örömre fordul.

Vannak, akik értetlenkednek, és értetlenségükben együgyű kérdéseket tesznek fel, megzavarva másokat. Mert vannak, akik emésztik Krisztus szavait, engedik, hogy mélyebbre hatoljon bennük, majd ott elengedik, hogy majd, ahogy a jó földbe hullott mag, kicsírázhasson, és termővé válhasson.

Ember számára nincs válasz, felelet, ha kérdéseit emberi módon teszi föl Isten kinyilatkoztatására. „Mert a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. – Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” [Iz 55,8-9] - jut eszembe. De, ha megkeresem e sorokat, az Írásban, akkor azt is látnom kell, miből fakadnak, következnek Istennek e gondolatai: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok őt, amíg közel van! Hagyja el útját az istentelen, és gondolatait a bűnös ember! Térjen vissza az Úrhoz, aki megkönyörül rajta, és Istenünkhöz, mert ő nagylelkű a megbocsátásban!” [Iz 55,6-7]

Tegnapi gondolataimhoz vezetnek vissza e szavak. Mettől Istentelen az istentelen, és ki is az Istentelen? Nem merem magam sem kivonni e kérdés köréből. Mert bár keresem utamat Hozzá, de bizony félő, hogy nem eléggé félem Őt. Mert kinek van biztos felelete rá, hogy honnan szeretet a szeretet, és meddig vagyok a szeretet kerékkötője? Semmi sem fehér és semmi sem fekete. Hol tértünk le az útról, hol tévedtünk el? Mi nyugati világunknak a problémája, amivel bajlódunk, kínlódunk, feszengünk? Mert érezzük, hogy valami nem stimmel, de talán a baj az, hogy folyton magunk körül keressük a problémánk okát, és nem magunkban. Mert bizonyítékunk van rá, hogy Jézus a Krisztus, de ezt valami nagyon agyafúrt módon próbáljuk értelmezni, érteni, és azt kutatni, hogy ez nekünk miért jó, mire tudnánk használni, hol éri ez meg nekünk, …

Talán rosszul közelítünk ehhez a kérdéshez. Talán azt kellene kérdeznünk, hogy - és nem is Jézustól, hanem Isten Szentlelkét faggatva – mit bízol rám? Mi az, ami örömömmé lehetne mindabból, amit rám bízol? Miközben siránkozunk bajaink felett, nyalogatjuk sebeinket, amiket attól szerzünk, hogy nem merünk szembenézni önmagunkkal. Katasztrofális pökhendiségünkkel. Azzal, hogy minden problémát erőből akarunk megoldani, nem adunk időt semminek, hogy az időtlen betüremkedhessen kapkodásainkba, lökdösődéseinkbe, sértődöttségeinkbe és veszteségeinkbe, vagy éppen tévedéseink közé, melyekre rájövünk, de szégyellünk beismerni, inkább tovább okoskodunk, szőjük a hálónkat. Azt reméljük, hogy mindent összezavarhatunk, és akkor felelősségünket megúszhatjuk. Mindig más a felelős a bajokért! Túlbonyolítunk mindent, aztán siránkozunk, sápítozunk, hogy hol a szeretet, amire úgy vágyakozunk!

Ideje volna elszomorodnunk azon, hogy vesztesek vagyunk, ha mindenben, és mindenen győzni szeretnénk. Nem a magunk győzelmére kell játszanunk pedig, hanem a világ győzelmére. Amit pedig mi, képtelenek vagyunk átlátni: mi válik mindannyiunk, mindenek győzelmére? Azt egyedül Isten tudja, érti, és menedzseli, ha megengedjük Neki! Igen, az apostolok szinte mindegyike vértanú lett, ahogy Jézus is. De pontosan azért, mert kitartottak Isten igazsága mellett, és nem váltak kollaboránsokká.

„Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég.” [Jn 15,6]

„Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem gyűjt velem, szétszór.” [Mt 12,30]

Ők, az apostolok a győzelemre játszottak, hittek abban, hogy Isten, a Szeretet lehet az egyedüli győztes. A győztes oldalára álltak, és kitartottak hitükben, állhatatosak maradtak. A nyugati világ kereszténységéről, rólunk, ez vajon elmondható? Mi mit vállalunk, én mit vállalok, és kiért? Vagy, csak magamért való vagyok?

A partvonalról talán drukkolunk, hogy sikerüljön, csak nehogy nekem kelljen bármit is vállalnom azért, hogy sikerülhessen? Ez a farizeusi lelkület, ami miatt Pál is azt mondta, „A fejeteken a véretek!”. Merem meghallani, hogy Pál hozzám szól? Hogy vagyunk mi ezzel keresztények? Azért, mert a Szentírásban vannak ezek a bíráló szavak, azt gondolom, hogy nem nekem szólnak, hanem azoknak, akik nem olvassák azt? Azokhoz nem szólhat, akik kezükbe sem veszik. Isten azokhoz akar szólni, azokat próbálja bírálni, akiket szeretet, és akik a szeretetére vágyakoznak. Pontosan azért, hogy a szeretete beérhessen már végre. Isten szeretete azért akar szeretni, azért próbál szeretni, azért igyekszik szeretni, hogy szeretetre, lángra gyújtsa a világot. De, ha a gyújtós se gyullad be, akkor bizony a hasábfa sem fog meggyulladni.

Ne hagyj el minket Istenünk, mielőtt lángba nem borítasz bennünket. Úgy szeretném magamat kínálni Neked. De kevés vagyok hozzá, ha Te nem vagy erőmmé! Legyél! Ámen