Ez fontos: „ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem”!

ApCsel 4,8-12 - Ekkor Péter Szentlélekkel eltelve így szólt hozzájuk: „Népünk vezetői és ti vének, halljátok! Ti ma felelősségre vontok minket, mert jót tettünk egy beteg emberrel, hogy megtudjátok, hogyan lett újra egészséges. Vegyétek hát tudomásul mindnyájan, ti és Izrael egész népe, hogy a mi Urunknak, a Názáreti Jézus Krisztusnak neve által, akit ti keresztre feszítettetek, akit Isten feltámasztott halottaiból: őáltala áll ez itt előttetek egészségesen. Ez az a kő, amelyet ti, az építők, elvetettetek, s amely szegletkő lett [Zsolt 118,22]; és nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.”

1Jn 3,1-2 - Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van.

Jn 10,11-18 - Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és elfut - a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat -, mert béres, és nem törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.”

Ez fontos: „ismerem enyéimet, és enyéim ismernek engem”!

1. Hiszem, hogy Krisztus, a jó pásztor!
2. Hiszem azt, amit mond!
3. Ha az első két pontban elmélyedve, megimádkozva, Krisztussal átelmélkedve igaznak találom magam, akkor a harmadik állításom már felvállalható, hittel és bizonyossággal. És mi több, állításomért felelősséget is képes vagyok vállalni: mindent megteszek azért, hogy ismerjem Őt!

Napról napra, újra meg újra keresem magamban az Ő ismeretét, az Ige által! Arról a Krisztusról mondom én ezt, Aki az Atyától jött, az Atyához ment, az Atyával egy, és aki semmit nem tett másként, mint ahogy az Atya megparancsolta Neki, de azért, hogy engem –is- az Atyához vezessen!

De, aki számára a parancs egészen más értelmű fogalom, mint számomra. Magamból indulok ki, aki engedetlen, szófogadatlan gyermek voltam, és bizony sokszor kellett engem rákényszeríteni a jóra, parancs, dorgálás, és kényszer által. Ilyen módon számomra a parancs olyan rám erőltetett szabályérvényesítés volt, amit nem volt kellemes és boldogító élmény elfogadni, de be kellett látnom, hogy azért jó, ha elfogadom, mert akkor nem kerülök konfliktusba a szabály alkotómmal – szüleimmel, nevelőimmel, stb.

Jézus, az ember, más természetű: „engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” [Fil 2,8]. Hogy ez a természete mennyiben isteni természetű, illetve mennyire a neveltetésének a következménye, tehát emberi természetű következmény, nem tudom. Bár, feltételezem, hogy ez a hatás és ellenhatás törvénye szerint a két dolog együttes következménye. Jézus esetében ez volt Vele Isten terve, mely tervnek engedelmesek voltak szülei és végül, Ő maga is!

Jézus számára a parancs szó, valami olyan értelmet kapott, ami vágyaként, belső igényeként nevesíti e szót. Inkább volt igénye rá, hogy engedelmessé legyen az Atyának, mint kívülről ráerőltetett dolog. A belső parancs édes volt számára, íze volt, és kedves, úgy gondolom. És amikor felismerte már magán, hogy sikerült engedelmessé lennie, akkor végtelen hálával, boldogsággal, és örömmel volt képes az Atya elé állni, hogy kérje még a feladatot. Így volt az, hogy az első alkalommal még arra volt képes, hogy mondja édesanyjának, hogy „asszony nincs még itt az én időm” (Jn 2,4). De mikor már a kereszten függött, azt tudta már mondani édesanyjának, hogy lásd, én egészen átengedtem magamat az Atyának, engedj el, legyen helyettem Neked János, Neki van most Rád szüksége (Jn 19,26).

A kérdés számomra az, hogy az ember, mint jómagam is, aki talán Jézustól eltérően egyik dologban sem tökéletes, tehát se magam, se szüleim nem voltak minden vonatkozásban engedelmesek Isten tervének, képes lehetek-e felnőtt, érett fejjel engedelmességre jutni? Alázatot tanulni, hogy képessé váljak megengedővé lenni Isten velem való tervének? Kevés esélyt látok rá. Mégis, azt gondolom, hogy felelősségem az, hogy mindent megtegyek azért, hogy az optimális felé közelíteni képessé legyek. Szüleimnek is ezzel lehetek képes meghálálni azt, amit legjobb tudásukkal, szándékukkal, körülményeik és adottságaik szerint tenni képesek voltak az én üdvösségemért!

A cél elérése érdekében – mely az, hogy Istennel közös nevezőre jussak – dolgom, megismerni Krisztust, Aki Jézus is, felismerni Benne önmagamat, hogy képessé tehessen engem Istenarcúvá lenni. Jöjj Szentlélek alakíts, formálj, hogy az legyek, akinek az Atya szeretne tudni engem! Ámen