Nem magamat kell igazolnom, hanem az Igazhoz kell hasonulnom.

Ez 37,21-28 - és mondd nekik: Így szól az Úr Isten: Íme, én kiragadom Izrael fiait a nemzetek közül, amelyek közé jutottak, és összegyűjtöm őket mindenünnen, és a saját földjükre vezetem. Egy néppé teszem őket az országban, Izrael hegyein, és egy király uralkodik majd mindnyájuk fölött; és nem lesz többé két nemzet, nem oszlanak többé két országra. Nem fertőzik többé magukat bálványaikkal, utálatosságaikkal és semmiféle gonoszságukkal. Megszabadítom őket minden helyükről, ahol vétkeztek, és megtisztítom őket; akkor ők az én népem lesznek, én pedig az ő Istenük leszek. Dávid, az én szolgám lesz a király felettük, és egyetlen pásztora lesz valamennyiüknek; törvényeim útján járnak majd, és parancsaimat megtartják és megcselekszik. Azon a földön fognak lakni, amelyet szolgámnak, Jákobnak adtam, amelyen atyáitok laktak; rajta laknak majd ők maguk és fiaik, és fiaiknak fiai mindörökké; és Dávid, az én szolgám lesz a fejedelmük mindörökké. A béke szövetségére lépek velük örök szövetség lesz ez velük; megerősítem és megsokasítom őket, és szentélyemet köztük állítom fel mindörökre. A hajlékom köztük lesz, és én az ő Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. És megtudják majd a nemzetek, hogy én vagyok az Úr, Izrael megszentelője, amikor szentélyem köztük lesz mindörökké.”

Jn 11,45-56 - Sokan a zsidók közül, akik Máriához és Mártához jöttek, és látták, amit tett, hittek benne. De néhányan közülük elmentek a farizeusokhoz, és elmondták nekik, hogy Jézus mi mindent cselekedett. Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és azt mondták: „Mit csináljunk? Ez az ember ugyanis sok csodajelet művel. Ha hagyjuk ezt neki, mindnyájan hinni fognak benne. Akkor eljönnek a rómaiak, és elpusztítják országunkat és nemzetünket.” Egyikük pedig, Kaifás, aki abban az esztendőben főpap volt, azt mondta nekik: „Ti nem tudtok semmit, s arra sem gondoltok, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mint ha az egész nemzet elveszik!” Ezt pedig nem magától mondta, hanem, főpap lévén abban az esztendőben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a nemzetért, és nemcsak a nemzetért, hanem hogy az Isten szétszórt gyermekeit egybegyűjtse. Attól a naptól tehát elhatározták, hogy megölik őt. Ezért Jézus már nem járt nyilvánosan a zsidók közt. Elment onnan a puszta melletti vidékre, egy Efraim nevű városba, és ott tartózkodott a tanítványaival együtt. Közel volt a zsidók Pászkája, és vidékről sokan mentek föl Jeruzsálembe Húsvét előtt, hogy megszenteljék magukat. Keresték Jézust, és a templomban azt mondogatták egymásnak: „Mit gondoltok? Vajon eljön-e az ünnepre?”

Nem magamat kell igazolnom, hanem az Igazhoz kell hasonulnom.

Ebben az evangéliumi részletben az ember dilemmája mutatkozik meg. Jézus alakja csupán az ember dilemmáján keresztül szűrődik. Tud-e, képes lehet-e az ember megbirkózni Jézus szintézisével? Vagy meg kell barátkoznunk azzal, hogy csak részleteket vagyunk képesek megragadni abból a teljességből, Aki az Isten és Ember teljessége a világ számára? Így lehetséges az, hogy áldozattá kell legyen Ő, az ember oltárán?

Ahogy látjuk ebben a helyzetben az embert, nem fekete, vagy fehér. Nem jó, vagy rossz. De jónak tartja magát akkor is, amikor áldozatot követel magának. Talán arra hivatkozva, hogy önmaga megfejlődése sem sikerülhet úgy, hogy azért valaki ne hozzon, ne adjon áldozatot. Az ószövetségi történelem során is, a próféták szinte mindegyike, áldozattá kellett, hogy legyen ahhoz, hogy hitelessé lehessen. Jézusra is ez a sors vár: fel kell áldozni önmagát, hogy majd Isten, megdicsőítve Őt, válhasson hitelessé, azon kevesek számára, akik érzékenyek, érzékelik a megdicsőülés könyörtelen igazságát, őszinteségét, vallomását, tanúságát. Ahhoz, hogy a tanúság hitelessé legyen, kellenek azok is, akik a hitelesség kimondását kikényszerítik. Mondhatjuk talán azt is, hogy az ember önmagát falja fel. De Kaifás esetében bár lejáratja a nép előtt a főpapi rend felsőbbrendűségét, talán önmaga is rendjének áldozatává lesz kijelentésével, a történelemben mégis helyet kap. Ami, nem biztos, hogy egyéni kudarcát is jelenti. Igaz, azt sem tudhatjuk, hogy kijelentésével önmagát ítéli e kudarcra. Ha erről azért dilemmázunk, hogy önmagunk számára levonjuk a tanulságot, akkor szerintem, felesleges. Nekem magamnak kell felismernem azt, hogy Isten rám milyen szerepet osztott: érte való áldozattá kell lennem, vagy visszautasítom Őt magát, mert önmagam életét akarom megmenteni?

Jézus így tanít: »Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem. ²⁴Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt. ²⁵Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszíti, vagy magára nézve kárt vall? ²⁶Mert aki szégyell engem és az én igéimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében. ²⁷Igazán mondom nektek: vannak az itt állók között egyesek, akik nem ízlelik meg a halált, amíg meg nem látják Isten országát.« [Lk 9,23-27]

Tudnom kell, hogy önmagam megmentése képtelenség. Tehát, nem marad más, ha Isten szeretete az, ami sürget, akkor szolgálatára kell lennem, áldozattá kell lennem érte. De, ami kívülről áldozatnak látszik, azt irgalmasságként kell megélnem, magamat kell adnom. Jézust azért is bírálták, mert nem élt aszkétaként – emlékeztet Richard Rohr. Majd így folytatja: „Az aszkétikus gyakorlatokon túl nagy a társadalmi és az önös nyereségünk, és Jézus éppen ezért intett óva a nyilvánosság előtt végzett kegyes vagy nagylelkű cselekedetektől (Mt 6,1-4; 16-18) „ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb”. A külsőségeket hangsúlyozó vallás mindig veszedelmes.”

Végül is, úgy gondolom, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy elítéljük, vagy akár csak megítéljük Jézus korának zsidóságát. Inkább kell tudomásul vennünk – bűntudattal - azt, hogy mi sem lettünk volna bölcsebbek, hiszen, a történtek után kétezer évvel, a megírtak ellenére is, dilemmáink nem csillapodtak. Tűnődésünk azon vérzik el, hogy a világ – általunk keresztények által sem - nem lett jobb. Ami arról kell, hogy szóljon a számunkra, hogy hitünk kevés ahhoz, hogy ne kétségeink gyengítsék meg Isten bizonyosságát, állhatatosságát, szövetségét, melyet az emberrel kötött, személyesen kötött meg mindegyikünkkel, akiknek választ kell adnunk – és ez saját és személyes felelősséget, tudatosságot követelő – és adunk is, akkor is, ha ezt mi nem tekintjük annak.

Mert a szövetség, nem lehet egyoldalú. Bár, vallási biztonságunkat abból nyerjük, hogy ezt állítjuk, és ezzel is mentjük fel magunkat az alól, hogy az a szeretet, amit ránk pazarol Isten, nem maradhat megválaszolatlan. Akit ennyire szeretnek, az nem maradhat néma, és nem maradhat érzéketlen az iránt, aki a szövetséget nyújtja felé! Itt válik a vallás hitté, személyes kapcsolatteremtő erővé, és szövetségi partnerséggé! Én Istennek nem szolgálója vagyok, hanem társa, partnere a teremtésben. Ránk bízza azt, hogy abból a szövetségből mi lesz, mivé lesz, amit „egyoldalúan” magára vállalt abból!

Mert az ember nélkül Isten szövetsége nem teljesülhet, hiszen Isten nem kényszerít rá semmit az emberre, és nem is akar tenni olyat, ami az ember ellenére van. Nem is tud tenni Isten olyant, ami nem szeretet!

Szükségem van Atyám, Istenem, arra a szintézisre, amiben Te vagy a teljes, és amibe engem, az embert, a töredékest, a hiányost, be akarod vonni, mert Te velem, az Emberrel akarsz teljességre lépni! Tudom, hogy kevés az, ha azt mondom, hogy én is akarom. Éppen ezért kérlek, hogy szándékomat Te egészítsd ki, hogy szándékodba illeszkedjek! Ámen