Engedetlenségedért meg kell halnod, ember!

Ter 2,4b-9.15-17 - Ez volt az ég és föld története a teremtésükben. Azon a napon, amelyen az Úr Isten megalkotta az eget és a földet, még semmiféle mezei bokor nem hajtott a földön, és semmilyen fű nem sarjadt, ugyanis még nem hullatott az Úr Isten esőt a földre, és ember sem volt, aki művelje a földet. Akkor forrás fakadt a földből, és megöntözte a föld egész színét. Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett. Ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, keleten, és elhelyezte benne az embert, akit alkotott. S növesztett az Úr Isten a földből mindenféle fát, amelyet látni szép és melyről enni jó - az élet fáját is a kert közepén, s a jó és a rossz tudásának fáját. Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg. Azt parancsolta az Úr Isten az embernek: „A kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod!”

Mk 7,14-23 - Ezután ismét magához hívta a tömeget, és azt mondta nekik: „Hallgassatok rám mindnyájan és értsétek meg: Semmi, ami kívülről megy be az emberbe, nem teheti őt tisztátalanná, hanem ami az emberből kijön, az szennyezi be az embert. Akinek füle van a hallásra, hallja meg.” Amikor bement a házba a tömeg elől, megkérdezték őt tanítványai a példabeszéd értelméről. Így válaszolt nekik: „Hát ti is ilyen értetlenek vagytok? Nem látjátok be, hogy mindaz, ami kívülről megy be az emberbe, nem szennyezheti be őt, mert nem a szívébe jut, hanem a gyomrába, aztán pedig a félreeső helyre kerül?” Ezzel megtisztított minden ételt. „Hanem, amint mondtam, ami az emberből kijön, az szennyezi be az embert. Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség. Mindez a rossz belülről származik, és beszennyezi az embert.”

Engedetlenségedért meg kell halnod, ember! De itt nincs vége. Isten nem nyugszik bele az ember engedetlenségébe. Soha! Az Isten szeretete ezt jelenti: nem adom fel, bízom benned, Aki szeretetemből vagy! Éppen ezért Isten az, aki nyújtja a bűnös ember felé a kiengesztelődő kezét: ’kész vagyok megbocsátani Neked! Csak legyél kész elfogadni tőlem e kezet. Ne gondold azt rólam, a Te Istenedről, hogy haragvó, haragot tartó vagyok, annak ellenére, hogy Te vágyódsz rá, hogy megbocsássak Neked!’

Már keresztelő Szent Jánosnak ez az üzenete, de Jézus küldetése is erről akarja az embert meggyőzni. Az édenkert nem szűnt meg létezni! Csak az már nem alanyi jogon jár az embernek, nem szociális juttatás, azért, mert ember lettem! Azért Krisztussal kell lepaktálni, Vele kell szövetségre lépnem, és e szövetségért állhatatossággal magammal és e világgal is meg kell küzdenem. Az Igazság fegyverével, az Igével, az Írással, melyet Isten nyújt nekem, és minden embernek, aki elfogadja azt. Felfegyverezi az embert Isten, hogy védelmezője legyen az élet viharában. „Akinek füle van, az hallhassa”, amit Isten kész közölni az emberrel!

Jézus Krisztus óta tudjuk, tudhatjuk, a hit erejével, bizonyossággal, Isten nem a földi halálról beszél – már! Hanem arról a halálról, ahol önmagamat vagyok képes alávetni, alárendelni Isten szavának. Önmagamnak meghalni, hogy Istennek éljek! „Ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek” [Mt 6,33]! Tudva, hogy akik nem figyelnek Isten szavára, azokat „a világi gondok, a csalóka gazdagság és más dolgok kívánsága betölti őket, s ezek elfojtják az igét” [Mk 4,19]. Elkötelezettség! Ez a feltétele annak, hogy az éden válhasson az ember otthonává. Ez a fordulat, ez a válasza Istennek, az ember rossz döntésére.

„Ekkor új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. ^{(Iz 65,17)}” [Jel 21,1]. Hiszem-e, hogy Jézussal elérkezett e látomás erre a földre? Beteljesült!

„Amikor az Úr Ábrahámnak ígéretet tett, mivel nála nem volt senki nagyobb, akire esküdjék, önmagára esküdött: »Bizony, áldván áldalak téged és sokasítván megsokasítalak.« ^{(Ter 22,16-17)} Az pedig türelmesen kitartott, és így elnyerte az ígérteket. Mert az emberek önmaguknál nagyobbra esküsznek, és minden viszálykodásuk vége a megerősítő eskü. Ezért Isten, hogy annál inkább megmutassa az ígéret örököseinek terve változatlanságát, esküvel kötelezte magát, hogy két megmásíthatatlan dolog által, melyek tekintetében Isten nem hazudhat, igazán komoly vigasztalásunk legyen nekünk, akik törekszünk az elénk tárt remény elnyerésére. Ez a mi lelkünk biztos és szilárd horgonya, amely elér a kárpit belsejéig, ^{(Lev 16,2)} ahová elsőként lépett be értünk Jézus, aki Melkizedek rendje szerint főpap lett mindörökké.” [Zsid 6,13-20]

Áldalak Atyám, ki jóságodba fogadsz engem! Türelmesen kitartok, hogy elnyerjem ígéretedet. Vágyamat gerjeszd, erősítsd hitem növekedésével, míg teljességedről bizonyságommá nem lesz Szent színed látása! Ámen