El tudom képzelni

Zsid 13,15-17.20-21 - Általa mutassuk be tehát Istennek mindenkor a dicséret áldozatát [Zsolt 50,14], azaz ajkunk gyümölcsét [Óz 14,3], amely az ő nevét magasztalja. A jótékonyságról pedig és az adakozásról ne feledkezzetek meg, mert ilyen áldozatok tetszenek Istennek. Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és vessétek magatokat alá nekik, hiszen úgy őrködnek ők fölöttetek, mint akik számot fognak adni lelketekért, hadd tegyék ezt örömmel és ne sóhajtva, mert ez nem szolgálna javatokra. A békesség Istene pedig, aki a mi Urunkat, Jézust [Iz 63,11; Zak 9,11; Iz 55,3], a juhok nagy pásztorát a halálból kivezette az örök szövetség vérében, tegyen tökéletesekké titeket minden jóban, hogy megtegyétek az ő akaratát. Azt munkálja bennünk, ami előtte kedves, Jézus Krisztus által, akié a dicsőség örökkön-örökké! Ámen.

Mk 6,30-34 - Az apostolok ismét összegyűltek Jézus körül, és mindnyájan beszámoltak, hogy mi mindent tettek és mit tanítottak. Ő ekkor azt mondta nekik: „Gyertek félre egy magányos helyre, és pihenjetek meg egy kicsit.’’ Olyan sokan jöttek-mentek ugyanis, hogy még enni sem volt idejük. Bárkába szálltak tehát, és félrevonultak egy elhagyatott helyre, egyedül. Sokan látták azonban őket, s észrevették, amikor elmentek. Minden városból futottak oda gyalog, és megelőzték őket. Amikor kiszállt, Jézus meglátta a hatalmas tömeget, és megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok [Ez 34,5], és sok mindenre kezdte őket tanítani.

El tudom képzelni, mi szorul bele Márk e mondatába: „Az apostolok ismét összegyűltek Jézus körül, és mindnyájan beszámoltak, hogy mi mindent tettek és mit tanítottak.” Az apostolok sem voltak mások, mint emberek. Mindegyik a maga egójával, temperamentumával, töredékességével, képességével, vagy éppen képtelenségével tette a dolgát, amit megértett Jézus szavaiból. Természetesen olyan eredménnyel, ahogy tesszük mi is, ma. Miben lehetett más az Ő helyzetük, mint ma nekünk? Nem tudom, hogy Jézus személyes megtapasztalása, jelenléte jelenthetett-e más állapotot az esetükben. De abban úgy gondolom, hogy nem különböznek tőlünk, hogy beszámolóik visszaadta egyéniségüket: egyik csalódott, másik kevésbé, a harmadik pedig telve lelkesedéssel, míg egy másikjuk tele bizonytalankodással számolt be tetteiről, és hallgatóságáról. Ezek a beszámolók az első benyomások voltak, frissiben, indulatokkal, érzelmekkel dúsítva hangozhattak el. Jézus meghallgatta őket. Vagy figyelt, vagy nem. Talán arra is gondolt, mint egy kiforrott személyiség, hogy meggyötört és megtépázott egyéniségüket most egymásra szabadította. Eddig csak a maguk gondjaival voltak el, most már egymás gondjaival, örömeivel, kétségeivel és megtapasztalásaival is szembesülni kénytelenek. Itt az ideje, hogy egy kicsit visszavonuljanak, elcsendesedhessenek, kizökkenhessenek összezavarodottságukból. Le kell tisztulni az élményeknek, és rendezni kell magukkal és egymással is viszonyukat, hogy helyre álljon a belső békességük. Mindeközben, a Jézust követő, érdeklődő, kíváncsiskodó, vagy éppen segítségre számító tömeg zsibongása alkalmatlan arra, hogy megnyugodhassanak, eltávolodhassanak gondolataiktól, érzéseiktől.

Elképzelem, hogy bárkába szállnak, majd a nyílt vízen mindegyikük csak néz ki a fejéből. Közben eveznek. Végre egy kis ismerős testi terhelés. Talán némelyikükben felmerül eközben: »ez az én közegem, a szél a hullámok, a csend. Nincs körülöttem ez a sok zsongás, mindenféle emberek, akik mindegyike a maga bajával van elfoglalva, és a maga bölcsességét szórja szét, szennyezve a levegőt, és összezavarja az én fejemet is. Még jó, hogy itt van Jézus, Ő milyen nyugodt, milyen békesség, nyugalom, szelídség árad, és mennyire képes magát függetleníteni mindettől – persze, legalább is úgy tűnik. Jó Vele lennem, it én is megnyugszom, érzem, hogy most nincs semmivel és senkivel dolgom. Elég az, hogy hagyom hatni rám az Ő békéjét.« A bárkában tényleg csend van, alkalmas rá, hogy eltávolodjon mindegyikük – ahogy a parttól, úgy - saját nyugtalanságától. Jézus is csendben van, imádkozik. Úgy tűnik, mintha aludna, de mégsem. Érezhető, hogy valahol máshol jár; arca nyugodt, szemei lesütve, kezei az ölében, megengedi, hogy a hajóval együtt lüktessen, himbálóddzon a teste. Nem hosszú az idő, mégis időtlen, míg csak a hullámok és a lapátok csobbanása az, ami Jézus és az apostolok közötti csendbe bele szól. A délután melege a víz fölött elviselhető. A halász embernek ez a biztonságot adó életközege. Ismerős, jóleső. De egy vámos vajon mennyire érzi otthon magát a tavon? Talán átragad rá is, a többieket elnézve a békesség, és a monoton evezés ringatódzása elnyomja, fáradtságában talán még álmodni is elfelejt.

Mi vajon, ismerjük ezt az állapotot, amikor valami szokatlan küldetés után, visszazökkenve egy megszokott, vagy éppen szokatlan békességbe, sikerül eltávolodni gondolatoktól, érzésektől, benyomásoktól, véleményektől? Mindentől, ami összekuszált, és háborgott addig bennem? Ráadásul, azt mondani: de jó Uram melletted, megízlelni, megérezni, rácsodálkozni, és felszabadultan átengedni magam a Te nyugalmadnak, békességednek, biztonságodnak, és bizonyosságodnak, hogy itt vagy velem! Ebben a pillanatban nem kell, hogy tudjam azt, hogy vannak gondjaim, terheim, mert már elmondhattam Neked, megoszthattam Veled. Így már nem nyomják a vállam, levetted a terhemet! Köszönöm, hálát mondok, hogy velem vagy, és én Veled lehetek!

Ahogy most, ebben a hajnali csendben, én is egyedül lehetek Veled! Nincs élet, és nincs halál, nincs öröm és nincs bánat, csak Te vagy és Én Vagyok, és egyek lehetünk a Te békédben, a Te nyugalmadban, és a Te szentségedben is (!), amit nekem adsz, amivel megajándékozol, megengedve, hogy elcsípjek egy pillanatot abból, amiből Isten országának testi és talán lelki állapotára ráismerhetek. Amire ez után vágyakozhatok, hogy mikor újra a tömeg, a zaj, a különböző emberek zavarodottsága, értetlensége, egója belém türemkedik, rám erőlteti majd magát, akkor el tudjak mosolyodni, és talán, felsóhajthatok: Ó ti szegények, hogyan mutathatnám meg nektek, mi az, amire szükségetek van?

Tudva, hogy képtelenség. Most és akkor nincs mód rá, hogy megértsék, mi van bennem. De talán, mindegyikük számára egyszer, valamikor, elérkezhet ez a pillanat, amihez most én is közelebb segíthetem őket. Talán nem többel, egy fohásszal: Uram, tekints le rájuk, találj utat hozzájuk is, ahogy hozzám is képes voltál eljutni, végtelen magas és vastag falaimat áttörve, amire csak a Te szereteted képes. Semmilyen más fegyver, vagy erőszak nem képes erre.

Nevedet mindenkor, akár alkalmas, akár alkalmatlan rá az idő, dicsőíteni, áldani akarom! Ez által is ’tegyél tökéletesekké bennünket minden jóban, hogy megtegyük a Te akaratodat’! Ámen