Nincs új a nap alatt!

Zsid 12,4-7.11-15 - Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bűn ellen vívott harcban, és elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól: „Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz minden gyermeket, akit magához fogad” [Péld 3,11-12G]. A fegyelemért szenvedtek. Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten, s melyik fiú az, akit apja nem fenyít meg? A fenyítés a jelenben nem látszik ugyan örvendetesnek, inkább elszomorítónak. Később azonban azoknak, akik általa megedződtek, az igazságosság békeszerző gyümölcsét adja. Ezért tehát feszítsétek ki lankadt kezeteket és ingadozó térdeiteket [Iz 35,3], és lábatokat szoktassátok egyenes járásra [Péld 4,26G], hogy a béna tag ne ficamodjon ki, hanem gyógyuljon meg! Békességre törekedjetek mindenkivel [Zsolt 34,15], és megszentelődésre, mert enélkül senki sem fogja meglátni Istent. Ügyeljetek arra, hogy senki se hanyagolja el Isten kegyelmét, nehogy a keserűségnek valamilyen hajtása felnövekedve zavart okozzon [MTörv 29,17G], és így sokan megfertőződjenek.

Mk 6,1-6 - Ezután kijött onnan, és elment a saját falujába. A tanítványai követték. Amikor szombat lett, elkezdett a zsinagógában tanítani. Sokan, akik hallgatták, csodálkoztak tanításán, és azt kérdezték: „Honnan vette ez mindezt? Milyen bölcsesség az, amely neki adatott? És milyen csodák történnek a keze által? Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk?” És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: „Nem vetik meg a prófétát, csak a maga hazájában, a rokonságában és a házában.” Nem is tehetett ott egy csodát sem, csak néhány beteget gyógyított meg, kezét rájuk téve. És csodálkozott hitetlenségükön. Ezután bejárta a helységeket a környéken és tanított.

Nincs új a nap alatt! Mégis, értetlenül állunk a közöny előtt. Tegnapi beszélgetésemben, egy pap mondta, hogy egy élő plébániai közösséghez ötven megtérő kell. Erről beszél Pál is: „ügyeljetek arra, hogy senki se hanyagolja el Isten kegyelmét, nehogy a keserűségnek valamilyen hajtása felnövekedve zavart okozzon”. Nem szabad megengednünk, hogy a langyosak, a közönyösök eltávolítsanak bennünket a lelki növekedéstől. Az egyházon belüli kitartó evangelizálástól. Ami tulajdonképpen nem más, mint a magam, személyes Isten élményének a terméke, termése, gyümölcse.

Ne engedjem meg magamnak, hogy megbotránkozni azon, aki közönyös, negatív, vagy egyszerűen más dologban elkötelezett. Azzal nekem ne legyen dolgom, mert ha van, akkor az azt jelenti, hogy nem hagyom, keresztbe fekszem magam is a kegyelem előtt.

Isten nem erre hív, nem erre szólít! Isten a növekedés, az Élet Istene!

Vonzani akar mindeneket magához, aki ebben hajlandó hozzá társulni, az jó ügyet szolgál. Ebben biztosnak kell lennem! Mindenki a maga helyén. Ott végezze dolgát a szolgálatban, ahol neki szán Isten feladatot, ahol rá számít!

Persze, azt csak az tudja, hogy hol számít rá az Isten, aki kapcsolatban áll vele, aki kontaktust tart fent vele. Ápolni kell a személyességet. Engedni kell, és fenntartani a kétoldalú kapcsolatot.

Amikor Pál azt írja, hogy senki se hanyagolja el Isten kegyelmét, akkor ezzel azt is állítja, hogy az a rendelkezésünkre áll, azzal számolnunk kell, azt igénybe kell vennünk, vagyis teret kell engednünk – döntéseinkben – a számára.

Nagy tévedésben él sok vallásos ember. Úgy gondol Istenre, mint akit a maga életébe behívhat, beengedhet, meghívhat, kénye kedve szerint, vagy éppen mikor jól esik, vagy szükségét érzi. Ez tévedés. Az élet Istené. Mi, a teremtett mindenség, és én magam is, Isten terében vagyok, nekem ad helyet az Ő terében, amit nekem kell tisztelettel elfogadnom, igent mondanom rá. Benne létemet ajándékaként megélni! Azért, hogy Vele teljen életem, és energiáimat ne arra pazaroljam, ne az eméssze fel, hogy ágálok, tiltakozom ellene, illetve le akarom küzdeni, mert abban vagyok érdekelt, hogy az én akaratom, szándékom, céljaim valósuljanak meg.

Erre próbál a Szentírás rávezetni. Ebben elmélyíteni. Az élet Isten, az Ige Istené, Aki velem akarja Igéjét megosztani, általam életté váltani. Bennem velem és általam. Hallgatni kell megtanulni, odahallani, meghallani, míg lángra nem lobban tőle a szívem, ahogy az emmauszi tanítványok (Lk 24,32) rögzítették utólag, miután találkoztak a Feltámadottal. Találkozni a Feltámadottal, az Írás által, majd, hogy észrevegyem itt létét azokból a történésekből, amik történnek velem!

Nem rég döbbentem rá, hogy mennyire nem élek, és éljük a jelenünket. Minduntalan a múltunkkal és a jövőnkkel bajlódunk. Akkor mikor vitatkozunk, vagy bírálunk, esetleg jajgatunk. A helyett, hogy a jelennek tudnánk örülni, annak, ami éppen zajlik, ami éppen a részünkké lett. A nélkül, hogy azért esetleg bármit tettünk is volna. Persze, amikor nem tudunk a jelennek örülni, az is azért van, mert aggódunk a magunk és mások jövőjéért. Amit csak sejtünk, vagy előre eldöntöttnek vélünk. Hiba, nagy hiba. Ebben a viszonylatunkban veszítjük el Istennel való kapcsolatunkat is. Pedig, a jelenben rátalálhatunk, amikor múltunkat Neki adjuk, és jövőnket Rá bízzuk.

Adj Uram nekem éberséget, hogy minél gyakrabban váljon számomra vitathatatlanná, hogy itt vagy velem! Így lehessek dicsőségedre, és találjam mag magam örömét! Ámen