Pál apostol a mai nap ajtaján kopogtat

Zsid 12,1-4 - Azért mi is, akiket a tanúknak ilyen nagy felhője vesz körül, tegyünk le minden terhet és a minket környező bűnt, kitartással fussuk végig az előttünk álló küzdőpályát. Tekintsünk fel a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett keresztet szenvedett, nem törődve a gyalázattal; és Isten trónjának jobbján ül [Zsolt 110,1]. Gondoljatok tehát őrá, aki a bűnösök részéről maga ellen ilyen nagy ellentmondást szenvedett el, - hogy el ne lankadjatok, és lelketekben ne csüggedjetek. Mert még nem álltatok ellen a vérontásig a bűn ellen vívott harcban.

Mk 5,21-43 - Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, és így esedezett hozzá: „A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” El is ment vele. Nagy tömeg követte és szorongatta. Egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfolyásos volt, és sokat szenvedett a számtalan orvostól, elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul lett, amint Jézusról hallott, hátulról odament a tömegben és megérintette a ruháját. Azt gondolta: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Valóban mindjárt megszűnt a vérfolyása, és érezte testében, hogy meggyógyult betegségétől. De Jézus, aki azonnal észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai azt felelték neki: „Látod, hogy mennyire szorongat téged a tömeg, és mégis kérdezed, ki érintett engem?” Erre körültekintett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony pedig, aki tudta, hogy mi történt vele, félve és remegve előjött, leborult előtte, és őszintén elmondott neki mindent. Ő pedig ezt mondta neki: „Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével, és légy mentes a bajodtól.” Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: „A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?” Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: „Ne félj, csak higgy!” Nem engedte meg, hogy más vele menjen, csak Péter, Jakab és János, Jakab testvére. Odaérkeztek a zsinagóga-elöljáró házába, ahol látta a tolongást, s a nagy sírást és jajgatást. Bement, és azt mondta nekik: „Miért zajongtok és sírtok? Nem halt meg a gyermek, csak alszik.” De azok kinevették. Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt. Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: „Talíta, kúmi!” - ami azt jelenti: „Kislány, mondom neked, kelj fel!” - A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt. Mindenki nagyon csodálkozott. Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak neki enni.

Pál apostol a mai nap ajtaján kopogtat hozzánk, hozzám is. Miközben kopogtat, már az ajtón keresztül is sürgetően mondja: „Gondoljatok tehát őrá, aki a bűnösök részéről maga ellen ilyen nagy ellentmondást szenvedett el, - hogy el ne lankadjatok, és lelketekben ne csüggedjetek.” Kinek mondja? Körbe nézek, és eközben eltűnődök azon, hogy szavai ma kihez is szólnak. Én bűnös vagyok, mi bűnösök vagyunk, akik részéről Jézus ilyen nagy ellentmondást szenved el. Bűnösök vagyunk mi mind; ki kevésbé, ki inkább van ennek terhével.

A lankadtság, a csüggedtség következménye a feladás. Feladása annak, hogy van esély, remény arra, hogy lehet-e még másként, esetleg úgy, ahogy Jézus próbálja megértetni, tudtunkra adni.

A reményvesztésnek az oka sokszor a félreértés, a félremagyarázás. Az a szubjektivitás, ami nem a hit személyessége, hanem, sokkal inkább valami önigazolás féle. Más részről pedig, hogy nem vagyunk elég bizonyosak abban - mert nem adunk rá magunknak időt, hogy megbizonyosodhassunk benne -, hogy szuverenitásunk Isten ajándéka a számunkra, amiből fakadnia kéne annak, hogy szeressem és tiszteljem is a magam tulajdonságait, tapasztalását, érzéseit, stb. Aki én vagyok, az csak nekem lehet fontos, Istenen kívül. Senki másnak. Igaz, hogy erre is érvényes: kinek füle van rá, az hallja meg.

Aki képes bajával törődni, és tenni is érte, azon lehet képes segíteni Isten! Ha nem alkuszom meg, nem fogadom el azt, hogy nekem bele kell nyugodnom abba, amit állítanak mások, bár nekem nincs róla bizonyosságom, akkor bizonyosságot szerezhetek arról, de lehet, hogy annak az ellenkezőjéről. Tudnom kell azonban, hogy mi indít a bizonyosság megszerzésére. A magam igazának védelme, érdekem, vagy képes vagyok függetleníteni magamtól az igazságot, csak azért, hogy az igazság birtokosává lehessek?

Pál apostol valami ilyesmire szólít, hogy a tanúk nagy felhőjének részeseivé lehessek magam is! Mert hiszen a futó is csak úgy képes célt érni, és talán még győzni is, ha minden belső akadályától függetleníteni képes magát. Még attól a csábítástól is, hogy nem bírom ki a célig, nincs rá erőm, képtelen vagyok rá, stb.

Ráadásul, emberi küzdelmemben itt van példának Jézus, aki ellentmondások között bűnhődött. Bármi a büntetésem a világtól, ha Krisztussal együtt vállalom, akkor biztos, hogy a magam és azok javára is válhat, akikért felvállalom! Tarts meg engem Istenem ebben a bizonyosságban, mely beléd olt engem! Ámen