E két vers Jézusról szól és rólunk

Zsid 9,2-3.11-14 - hiszen felállították a sátrat, az elsőt, amelyben lámpás, asztal és kitett kenyerek voltak; ezt nevezik szentélynek. A második kárpit mögött pedig az a sátor van, amelyet szentek szentjének neveznek, Krisztus azonban mint a jövendő javak főpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebből a világból való sátoron át, nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva [Szám 19,9.17] a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtlen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektől, és az élő Istennek szolgáljunk!

Mk 3,20-21 - Amint hazaértek, ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még kenyeret sem ehettek. Mikor övéi ezt meghallották, elmentek, hogy elvigyék őt, mert azt mondták: „Megháborodott.”

E két vers Jézusról szól és rólunk. Mi az üzenete a mai evangéliumnak? Vigyázzunk, nehogy kísértésbe essünk! Mi nem vagyunk a teljesség, az egész, csak annak részei vagyunk! Ha vagyunk! De, hogyan válhatunk az egész részeivé? Szerintem nem úgy, hogy az egészet akarjuk magunkban kifejezni. Csak úgy tehetünk eleget a rész teljességének, ha egyértelművé tesszük a magunk számára, megismerve önmagunkat – az egész ismeretében, hogy mi melyik része vagyunk az egésznek, és meg is engedjük, hogy e részeként működjünk. Nem háborogva, nem vágyakozva, és nem megkísérelve azt, akik, lenni szeretnénk. A rám osztott helyen kell állnom, betöltenem a magam feladatát, hogy az egész, az Isten bizalmát kiérdemeljem. Nekem, a parányi résznek legyen ez éppen elég, és ne akarjak többet magamnak, de ne is engedjem meg, másoknak, hogy olyanra akarjanak használni, amire nincs jogosítványom. Azt hiszem ebben a dologban a legnehezebb feladat önmagam helyének meghatározása, az időben és a térben, mely állandóan változó, és amiben a változást, ráadásul, mindenki a maga érdekei mentén próbálja érvényre juttatni, sürgetni, hajszolni, gerjeszteni, stb.; szelídség, alázat, és szeretet nélkül. Nem okvetlenül szándékkal, csak egyszerűen hanyagsággal, együgyűségből, kishitűségből, vagy egyéb más töredékességből, ami a rész sajátja. Képtelenségünk van rá, hogy az egészet felfogjuk, értelmezzük, tudatossággal szolgáljuk. De ezt alapállapotunknak kell elfogadnunk, és ebből az alapállapotból felépíteni az egész iránti tiszteletünket, megbecsülésünket, és engedelmességünket.

Bizony, ha erre rájövök, már szeretnék visszavonulni a reflektorfényből, és megelégedetté tesz az, hogy lehetek Része, az Egésznek. Már nem áhítozom arra, hogy elismerjenek, hogy ünnepeljenek, hogy díjazzák nagyszerűségemet. Ekkor kezdek el hálát érezni a Teremtőm iránt, a világ szépségei iránt. Megbecsülni azokat, akik nem a harsogást és nem az anyagi szerzés felé hajtják a tenger vizét, hanem a maguk kis szigetén, szigetéről képesek gyönyörködni a napkeltében, a napnyugtában, a szélben, az esőben, nem aggódva azon, hogy miért nem süt, vagy miért süt, miért esik, vagy miért nem esik. Illetve, örömmel üdvözli azt, kit éppen a hullámok odavetnek partjaihoz, és még segíteni is képes önzetlenül, hogy az útját folytathassa.

Talán ez az igaz kereszténység, amire Jézus próbál számunkra utat mutatni. De amelyik úton úgy tűnik, mintha kultúránkban nagyon eltévelyedtünk volna. Vezess vissza bennünket Istenünk a helyes útra, Jézus által, ki Krisztus, és aki a halott tetteinktől az élő Isten szolgálatára akar elvezetni bennünket! Ámen