Arra jövök rá

1Jn 4,11-18 - Szeretteim! Ha az Isten úgy szeretett minket, (hogy egyszülött Fiát adta értünk), nekünk is szeretnünk kell egymást. Istent soha senki nem látta. Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten és a szeretete tökéletes lesz bennünk. Abból tudjuk, hogy benne élünk, ő pedig bennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Mi láttuk és tanúságot teszünk róla, hogy az Atya elküldte a Fiút, a világ Üdvözítőjét. Aki vallja, hogy Jézus az Isten Fia, abban az Isten benne marad, és ő is az Istenben. Megismertük a szeretetet, amelyet Isten helyezett belénk, és hittünk benne: Az Isten szeretet, és aki megmarad a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten őbenne. Isten szeretete akkor lesz tökéletes bennünk, amikor már bizalommal gondolunk az ítélet napjára, mert amilyen ő, olyanok vagyunk mi is e világon. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki fél, az még nem tökéletes a szeretetben.

Mt 4,12-17.23-25 - Amikor Jézus meghallotta, hogy Keresztelő Jánost fogságba vetették, visszatért Galileába. Elhagyta Názáretet, és a tengerparti Kafarnaumban telepedett le, Zabulon és Neftali vidékén, hogy beteljesedjék, amit Izajás próféta mondott: „Zabulon földje és Neftali földje, a tenger útja, a Jordán vidéke, a pogányok Galileája: A sötétben lakó nép nagy fényt lát, és fény virrad a halál honában s árnyékában ülőkre.”

Ettől kezdve Jézus tanítani kezdett. Ezt hirdette: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!” Bejárta egész Galileát. Tanított a zsinagógákban, hirdette a mennyek országa örömhírét, és meggyógyított a nép körében minden betegséget és minden bajt. Híre elterjedt egész Szíriában. Hozzá vittek mindenféle beteget, akik különböző fájdalmas betegségekben és bajokban szenvedtek: még ördögtől megszállottakat, holdkórosokat és bénákat is, és ő mind meggyógyította őket. Nagy népsereg követte Galileából, Dekapoliszból, Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordánon túlról.

Arra jövök rá, hogy nekünk, keresztényeknek, az életben egy roppant nagy előnyünk az, hogy ha valóban az Istenbe vetett hittel élünk, akkor mi minden napra, a szentírás egy-egy gondolatával motiválhatjuk magunkat erőforrásnak tekintve az Igét, az örömre, a békességre, a szeretetre.

János levelének mai részletét így, versről versre elmélkedem végig.

¹¹Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást!

János azt mondja, hogy azzal, hogy Isten emberré lett Jézusban, kifejezésre juttatja az Emberhez való viszonyát. Ezen a viszonyon, valami hasonlót ért, mint amilyen viszony kell - elvárt, Isten részéről - ember és ember között. Mégsem egyenértékű azzal, annál nagyobb értékű: az által, hogy Isten nem egyszerűen szeretet közösségben van a teremtményével, hanem Ő maga a szeretet, Aki teremtményében Van. János így érti azt, hogy „szeretnünk kell egymást”.

¹²Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk marad, és szeretete tökéletes bennünk.

Ha Isten az, aki az emberben van, mint szeretet, a szeretve levés, és a szeretetre képesség, ráadásul, olyan alapértelmezett tényezőként, mint az élet alapfeltétele, akkor be kell látni, hogy nem lehet anyag, ezért nem érzékelhető az anyagi természet számára. Azonban, kifejezhető, igazolható, bizonyíték rá, ha mi, a teremtmények, egymásnak bizonyságot teszünk arról, hogy van. Mert alárendeljük magunkat a szeretetnek.

Ebben a versben még izgat az a kijelentés, hogy „és szeretete tökéletes bennünk”. Már most, ha mégsem fejeződik ki tökéletessége, akkor az azt jelenti, hogy belénk szorul, mi vagyunk azok, akik lerontjuk Isten tökéletességét. És ez a tényező, ami megkárosítja Isten kifejeződését, én magam vagyok, az ember, a bűn, és a töredékességem okán, ami a szabad akaratom rosszul értelmezett, vagy rosszul kifejeződése miatt lehetséges. Feltételezem, hogy ebben a tényezőben bújik meg az eredendő bűn, az átörökített bűn, ami a kishitűségben, a gőgben, a torzult érzékiségben, érzelmességben, az eltérített logikában, egymás öncélú motiválásában, stb. a neveltetés, és nevelés, ösztönzés, tanítás során válik mindegyikünk sajátjává, és keveredik isteni mivoltunkkal. Így válik a személyiségben minden zavarossá, képlékennyé és egyben langyossá is.

¹³Abból ismerjük meg, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk.

Ebben a fordításban az „ismeret” más fordításban „tudás” szó szerepel. Ebből arra következtetek, hogy e kijelentésben a lényeg azon van, hogy tudatosan kell elfogadnunk, bele élni magunkat abba a ténybe, hogy mi Benne, és Ő bennünk lakó Lélek. Ebben talán azt nehezebb nekünk, agyasan működő embereknek felfognunk, hogy a mi létünk az Ő létezésében kutatható, fedezhető fel, ismerhető meg. Gyakorta halljuk prédikációkban, de az egyház tanítása is az, hogy Isten előbb szeretett engem, mint én arról tudomást szerezhettem volna. Ez a kijelentés is abban gyökeredzik, hogy Isten léte minden létezést megelőzően Van. Amiből az származik, hogy csak is én lehetek az, aki az Ő létébe belekerülök, jelenidejébe belecsöppenek, egy időre. De, mely időben rám van osztva ideig-óráig bizonyos feladat a teremtés folyamatában, úgy, mint a testté lett ige cselekvő része. Ha úgy tetszik: részlete. Bizony, rá kell ismernem, hogy nélküle nem vagyok. Tovább gondolom, egy kis túlzással: nélkülem Isten nincs a világban! Hogy is mondja Jézus, Máté 5,13-16 –ban olvassuk: „¹³Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják, és eltapossák az emberek. ¹⁴Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. ¹⁵Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. ¹⁶Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” Jézus ezen szavai, személyes megszólításként értendők, minden keresztény számára, aki vallja, hogy Isten gyermeke, és Krisztus követségében jár e földön. Bizony, ha ízetlenné leszek, ha nem világítok, akkor Isten zamatát, és Isten világát takarom ki a világból. Ez a bűn! Tudatos tudatlanságom, mert nem keresem az Igazságot, melyre Jézus hív engem, és bennünket.

¹⁴Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét.

János nem akarja tudatlanságomat. Ezért nyomatékosítja, hogy az Ő és apostol társai tapasztalata alkalmas rá, hogy számomra Isten kinyilatkoztatása, Jézus Krisztusban, íz legyen számban, és világot gyújtson a szívemben!

¹⁵Aki vallja, hogy »Jézus az Isten Fia«, abban Isten benne marad, és ő Istenben.

Megvallani! Nos, ez már a tudatnak az a szintje – János értelmezésében – amikor szavaimat már nem az akaratom, a vér, a test ereje erejéből böfögöm ki, hanem a Lélek kegyelméből forrásozik, fakad fel ajkamról, ami magamat is meglep. Hiszen ráébredek, hogy erre magamtól képtelen volnék, erre nincs értelmem, képességem, tudásom. „Csupán” általam hangzik el, eszköze vagyok a szónak, a gondolatnak, az értelemnek, hogy ráismerjek: Lelke lakik bennem! Ami így válhat örömömmé, reményemmé, hitemmé, és békességemmé. Mert az, hogy a szeretet lakik bennem, bár képtelennek tartom magam rá, csodálatos felismerés, aminek megengedővé lenni bizonyosság.

¹⁶Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket. Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.

Csodálatosan szép vallomása ez Jánosnak. Pontosan annak a következménye, amiről próbáltam az előző vers kapcsán beszélni. De amiről nem lehet beszélni, hiszen olyan magasztos élmény, ami szinte kifejezhetetlen. Éppen ezért a szóval megfogalmazása az élménynek dadogás, ügyetlenkedés, mert emberként fogyatékos a szó, ám, misztériumként hallva, imádsággá válik, és ujjongássá, mely a teremtményből fakad, és Teremtőjéhez száll, hogy Teremtője megdicsőülhessen teremtményében. Ebben a csodálatos összhangban valósul meg, éled, és ebből nyeri erejét, táplálkozik, Isten országa. Ahova meghívásunk szól. Azok számára is, akik még ebből a csodából mit sem értenek, de vágyakoznak már rá, már mesevilágukban megjelent, és cseperedik, érlelődik. Azonban szükségük van Jánosra, aki tanúja lehet annak, hogy ez nem álom, ez nem mesevilág, hanem az Istenben való létezés, maga az élet.

¹⁷Isten szeretete azzal lesz teljes bennünk, hogy az ítélet napján is lesz bizalmunk. Mert amilyen ő, olyanok vagyunk mi is ezen a világon.

Hitünk és reményünk a szeretetben, ha életté lesz számunkra, akkor életünk úgy telik – és nem múlik – hogy bizalmunk az Életben, egyre csak erősödni fog. Mert bizonyosságot szerzünk abban, hogy nem különbözünk Jézustól, aki Istenként lett emberré, hogy emberségünkben felcseperedve, istenülhessünk! Nincs elvesztett, elpazarolt élet! De van olyan élet, mely feladja. Feladja a reményét, a hitét a szeretetben. Elveszti a bizalmát abban, hogy az élet örök. Mert jobban hisz anyagi voltában, megalkuszik azzal, amit ebben a világban elérhet; vagy, már azt gondolja, hogy ha már önmagában sem bízhat, akkor senkiben sem, és magába roskad. Pedig Isten kiengesztelődni, kegyelmezni, a legvégsőkig kész, vagy talán még az után is. A szeretet soha nem adja fel a reményt. Ezért, ha engedjük, hogy éljen bennünk, feladjuk önkényes törvénykezésünket, szabályrendszerünket, és hagyjuk, hogy a szeretet érvényesüljön rajtunk, akkor rá fogunk ismerni, hogy mennyire sok bennünk Jézussal az, ami közös, hasonló, egy irányba mutat, az Atyára. Ha Jézussal testvérek vagyunk, nem lehetünk szolgák. Se a Föld szolgái, sem az Ég szolgái. Akkor ráébredünk, hogy örökösei vagyunk Mennynek és Földnek.

¹⁸A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki pedig fél, nem tökéletes a szeretetben.

Tulajdonképpen János, ebben az utolsó versben mondja ki a nagy felismerést: az ember minden tiltakozása Isten ellen félelméből fakad. Sokféle félelem létezik. De talán minden félelem az ember személyiségének zavarából fakad. Nem találja helyét, sem a világban, sem Isten tenyerén. Az egyik idegen a számára, a másikat pedig elidegeníti a világ a számára. A világ azért hangolja el az embert az Isten országától, mert önérvényesítő. Magáért való, önmaga létét akarja mindennél előrébb valónak tekinteni. Önmagában látja értékét, és nem eszközként, táptalajként, melynek feladata, hogy termővé legyen, termést hozzon Teremtője számára. És mi emberek ennek hódolunk, mert azt könnyen elhisszük, hogy mi magunk is attól leszünk értékesek, ha ennek a világnak értékeit magunk hasznára fordítjuk.

Az önzés önzést szül, míg a szeretet szeretetet. De miben van az élet?

Az önzés gyilkol, öl, mert önmagáért való, és azzal nem hajlandó szembe nézni, hogy ha mindent elpusztít, akkor önmagát is elpusztítja végül. Mert, ha már nincs aki elől magának akarjon minden érdemet, akkor megszűnik létének értelme. Belepusztulni kénytelen önzésébe.

Ezzel szemben a szeretet semmire nem tart igényt, csak arra, hogy élete legyen másoknak! Önmagát képes adni másokért. Éppen ezért nincs benne félelem, mert nem gyötrődik semmitől, és semmi után sem vágyódik gyötrelemmel.

Beláthatjuk, hogy e két élethez való viszonyulás között nagyon keskeny ösvény van: mindent elpusztítok, még magamat is, csak hogy az legyen, amit én akarok, vagy: mindent odaadok, még magamat is, csak hogy élete legyen másoknak is!

A világ úgy kerek, ahogy van, mert a szeretet formálja kerekké!

Mennyei Atyám! Segítségül kérem Szentlelkedet, hogy legyek, de ne én, hanem a Te szereteted által legyek, hogy örömömet lelhessem az életben, az emberekben, és képes legyek visszautasítani mindazt, mi szeretetedtől idegen, vagy a nélkül való! Ámen