Csak azt lehetek képes dicsőíteni, aki

Iz 11,1-10 - Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, és nem aszerint dönt, amit a fül hall, hanem igazságosan ítéli majd a gyengéket, és méltányosan dönt a föld szegényeinek érdekében; megveri a földet szája vesszejével, és ajkának leheletével megöli az istentelent. Igazságosság lesz derekának öve, és a hűség csípőjének kötője. Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, és a párduc a gödölyével heverészik; borjú és oroszlánkölyök együtt híznak, és kisgyermek terelgeti őket. Tehén és medve együtt legelnek, együtt heverésznek kölykeik, és az oroszlán szalmát eszik, mint a tehén. A csecsemő a vipera fészkénél játszik, s az áspiskígyó üregébe dugja kezét az anyatejtől elválasztott gyermek. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szent hegyemen, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert. Ez történik majd azon a napon: Jessze sarja a népek zászlajaként áll, őt keresik a nemzetek, és lakóhelye dicsőséges lesz.

Lk 10,21-24 - Abban az órában Jézus felujjongott a Szentlélekben, és így szólt: „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és feltártad a kicsinyek előtt. Igen, Atyám, így tetszett neked. Atyám mindent átadott nekem. Senki sem tudja, hogy ki a Fiú, csak az Atya; és azt sem, hogy ki az Atya, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” Majd külön a tanítványaihoz fordulva ezt mondta: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom nektek: sok próféta és király kívánta látni, amit ti láttok, és nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta.”

Csak azt lehetek képes dicsőíteni, aki valami csodálatosan nagy és szép meglepetéssel szolgál, ami meglep és megörvendeztet engem. Illetve, ha nem vagyok annyira eltelve magamtól, hogy realitásomat vesztem, ami képtelenné tesz rá, hogy felismerjem Isten nagyságát, és benne a magam töredékességét, esetlenségét, így szükségét rá, hogy teljességéhez tartozzak.

Az embernek szüksége, igénye van a kontrasztra, a viszonyra, melyben méltóságára találhat. Méltatlanul élni emésztő. De méltósággal élni felemelő. Nem más, ez, ami örömöm kifejezése, a bizalom, a tisztelet és a hála kifejezése Neki, amiből felfakad bennem dicsőítése. Megismertem Belőle valami olyan hatalmas értéket, amire addig nem volt tapasztalatom, élményem. De, hogy ilyen élményben részem lehessen, ahhoz olyan személyességre van szükség, olyan közelségre Hozzá, hogy az megérinthessen.

Ismehetem én az Atyát, vagy a Fiút annyira, hogy belőlem szabadon, vágyakozással feltörhessen minden gátat átszakítva az a mérhetetlen dicsőítés, a Szentlélekben eltelve?

Jézus azt mondja, hogy nem, csak abban, „akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.”

Vallom, hogy bennem a Fiú kinyilatkoztatása él, a Szentlélek ereje működik, és élteti azt a mérhetetlen hálát az Atya iránt, mely engedi, és talán óhajtja is, remélem, hogy örömét is leli benne, hogy dicsőítem Őt! Mérhetetlen örömét élem meg annak, hogy irgalmas szeretetében éltet, művel, használ; én pedig szolgálatára lehetek!

Ebben az Adventben vágyom rá, hogy még közelebb, még mélyebb valóságában megismerjem Őt: Aki az Atya, a Fiú, és a Szentlélek szeretet közösségében van jelen életemben, és Akiben szentségi életre törekedhetem, míg Belé nem olvadok majd. Mert számomra a Vele való testi és lelki közösség a teljesség, a boldogság.

Dicsőítelek Atyám, Áldalak, és Magasztallak végtelen jóságodért! Ámen