A szónak, a szavaknak, mennyire változik az idővel a jelentésük?

2Tim 4,9-17a - Siess, jöjj hozzám mielőbb! Démász ugyanis elhagyott a világ szeretete miatt, és elment Tesszalonikibe, Krescensz Galáciába, Títusz pedig Dalmáciába. Egyedül Lukács van velem. Márkot is vedd magadhoz, és hívd el: jó hasznát tudom venni a szolgálatban. Tichikuszt elküldtem Efezusba. A köpenyemet, amelyet Troászban Karpusznál hagytam, arra jöttödben hozd magaddal, úgyszintén a könyveket is, de legfőképpen a pergameneket. A rézműves Alexander sok rosszat tett velem; az Úr majd megfizet neki tettei szerint [Zsolt 62,13; 28,4]. Te is óvakodj tőle, nagyon ellene szegült ugyanis szavainknak. Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki cserbenhagyott, - ne tudassék be nekik! De az Úr mellém állt, és erőt adott nekem, hogy az igehirdetés befejeződjék általam, s tudomást szerezzen róla az összes pogány. Ezért megszabadultam az oroszlán torkából [Zsolt 22,22].

Lk 10,1-9 - Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni készült. Azt mondta nekik: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek. Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: „Békesség e háznak!” Ha a békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek; ha pedig nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, egyétek és igyátok, amijük van, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról-házra. Ha valamelyik városba betértek, és ott befogadnak titeket, egyétek, amit elétek tesznek. Gyógyítsátok meg az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: „Elközelgett hozzátok az Isten országa.”

A szónak, a szavaknak, mennyire változik az idővel a jelentésük? Így kérdezem azt is, hogy az időben mennyire, vagy hogyan változik meg Isten szavainak a jelentése? Tudhatjuk, vagy egyáltalán észrevesszük? Én azt gondolom, hogy elkerülhetetlen.

Éppen ezért, talán nem is ezen érdemes eltűnődni, hanem inkább, az okokon. Úgy gondolom, hogy az ember alaptermészetében kevésbé változik, mint divatjaiban, szokásaiban. Kultúrájában és kényelmében. Bár, azon is érdemes eltűnődni, hogy azt a borzasztó nagymértékű technikai fejlődést, amit megtapasztalhatunk, mi generálja? Mondhatjuk azt, hogy fejlődik, és jobb lesz a világunk, értékesebb, erkölcsösebb?

A nagy kérdés talán az, hogy mihez mérjük magunkat, a világ változásait? Mennyire életképes, értékálló az ember mértékegysége, viszonyrendszere?

Bármit is önmagában értékelni, önmagához viszonyítani szerintem értelmetlen, haszontalan, és éppen ezért felesleges is. De hát, akkor a világunkat, az ember világának változásait mihez, vagy kihez érdemes viszonyítani?

Jézus, a mai evangéliumban elküld, maga előtt, kettesével, hetvenkettőt. Azzal, hogy ahol befogadnak, ott tegyetek jót, gyógyítsatok, és a befogadás ellenében adjátok tudtukra, hogy „Elközelgett hozzátok az Isten országa.” Vagyis, az ember nyitottsága Isten üzenetére, jelenthet valamit az ember számára. Isten pedig az a személy, aki a változó világ felett álló hatalom, érték. Isten maga a változás? Miközben önmaga nem változó? Mondhatjuk ezt? Talán, legalább is, az ember viszonyrendszerében igen. A világunk változásában tekinthetjük Istent állandónak, miközben önmaga, az által, hogy Ő önmaga a szeretet, nyitott, kész, és éppen ezért alkalmas is a változásra, azzal, hogy tudomásul veszi, és akarata szerinti is a teremtése, mely örökkön változó. De hát, akkor kimondhatjuk azt is, hogy az ember, a változás irányát, mértékét, módját, minőségét, egyáltalán a változás mikéntjét Isten ismeretében, fogalmában, a róla szerzett információk, és tőle szerzett kinyilatkoztatások minősítésében ragadhatja meg. Akiről azt tudom én, az ember, hogy hozzám, és világomhoz képest, tőlem függetlenül, és az egész teremtett világtól függetlenül állandó, örök; miközben minden tőle függ! Még a változás is? Vagy a változás, a termett mindenség változása az időben, nem teljes mértékig rajta múlik? Talán igen, hiszen nem okvetlenül elvárás tőle, hogy minden és mindenki befogadja azt, ami tőle ered, belőle való. Az időben, a változás, ettől látszik, válik a mi számunkra rendetlenséggé, követhetetlenné. De, ha így van, akkor képtelenek is vagyunk arra, hogy a változást, reálisan, objektíven minősíthessük. Igen, a világunk változásának minősítése, részünkről csak és kizárólagosan szubjektív megítélésű lehet.

Akkor azt is merjük kimondani, belátni, hogy minden elhangzó, leírt, és így olvasott szó, időben és térben is, megítélésében szubjektív. Nincs objektivitás a teremtett ember számára, csak önmagához képest. De még ez sem biztos, mert mire megítéli akár csak önmagát, és cselekedeteit, már változáson megy át önmaga is, és így változóvá is lesz. A változó objektivitása is változó, ettől önmagában is szubjektívvé lesz.

Be kell látnom, és el kell fogadnom azt, hogy Isten megnyilatkozása a szentírás szavaiban is nem önmagában változó értékű és érvényű, hanem általam válik változóvá, változékonnyá. Az az üdvös, talán, ha a magam változása, Istenben növekedő lehet, és így számomra Isten megnyilatkozása egyre felismertebbé lesz, míg, azonosulni képessé leszek Vele. Azonban, ehhez feltételként el kell fogadnom azt, hogy a világtól távolodnom kell, ami a változást ellenkező értelművé próbálja tenni, mint Isten megnyilatkozása és kifejeződése az életemben. Istenem, ki Atyám vagy, Jézusban barátom, és a Lélekben elszenvedőm, de utamat törő a rengetegben, vezess, hogy nyomodban Rád találjak, és Benned megnyugodni képessé lehessek! Ámen