Talán igaz, hogy a szenvedés együtt jár a kiüresedéssel

Jób 3,1-3.11-17.20-23 - Ezután megnyitotta Jób a száját, elátkozta születése napját és mondta: „Vesszen a nap, amelyen születtem, az éj, amelyen mondták: „Fiú fogantatott.” Miért nem haltam meg a méhben? Miért nem pusztultam el mindjárt, amikor kijöttem a méhből? Térd engem miért fogadott, miért tápláltak emlők? Így most csendben aludnék, békességben szenderegnék együtt királyokkal, országok tanácsosaival, akik pusztaságot építettek maguknak, vagy fejedelmekkel, akik aranyban bővelkedtek, akik ezüsttel töltötték meg házaikat. Vagy mint az elásott idétlen gyermek, nem lennék többé, mint a magzat, amely nem látott napvilágot. Ott felhagynak a gonoszok a tombolással, és pihennek az erőben megfogyottak; Mire való világosság a nyomorultnak és élet a keseredett léleknek? Azoknak, akik várják a halált, de nem jő, és ásva keresik, jobban mint a kincset; akik örülnének mérték nélkül, ha a sírt végre megtalálnák? Mire való az élet a férfinak, akinek útja el van rejtve, akit Isten homályba burkolt?

Lk 9,51-56 - Történt pedig, hogy amikor közeledtek felvételének napjai, elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy. Követeket küldött maga előtt, akik el is indultak, és a szamaritánusok egyik helységébe érkeztek, hogy szállást készítsenek neki. Azok azonban nem fogadták be, mert Jeruzsálembe szándékozott menni. Ennek láttára tanítványai, Jakab és János ezt mondták: „Uram! Akarod-e, hogy kérjük, szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket?” De ő hozzájuk fordulva megfeddte őket, és elmentek egy másik faluba.

Talán igaz, hogy a szenvedés együtt jár a kiüresedéssel. Ahogy az ember egészen magára marad a szenvedésben. Hiszen senkire sem számíthat, és valljuk meg, hogy még önmagára sem. Hiszen az igazi szenvedés olyan, és talán ettől lehet a legjobban szenvedni, hogy rá kell döbbenni az embernek – már tudatos, épp elmével -, hogy kiszolgáltatott, tehetetlen, semmit nem képes tenni a szenvedés elkerülésére. Nem marad más, mint ami Jób számára is: ha képes rá, megfogalmazni csalódottságát, elkeseredettségét, átkozódni, hogy legalább elviselni lehessen képes, tudomásul venni, és végül megadni magát a szenvedésnek. Lesz, ami lesz, nem tudok ellene tenni, ez jutott nekem.

A szenvedés bizony lehet annak a következménye is, ha az ember elkeseredett pillanatában nem látja a jövőt, az esélyt rá, hogy jobbra fordulhat a sorsa.

Ebben a kétségbeesett magányban, sötétségben, lelki elhagyatottságában, a pusztaságban, egyedüllétben megtalálni Istent! Rátalálni a hitre, micsoda kegyelem! Csak azért, mert senki sem segíthet rajtam, még magam sem, nem akarni mindenki másnak a rosszat, hanem elkezdeni imádkozni, Istennel beszélgetni: Uram már tudom, mi a szenvedés, ebben a helyzetemben kérlek, mentsd meg azokat ettől az érzéstől, ettől a magánytól, ettől a lelki fájdalomtól, akik képtelenek bennelétükben Rád találni. Kezed után nyúlni és kérni téged, hogy ne hagyd magukra őket! Ne hagyd el a szenvedőket Uram!

Bizony, ez az az állapota az embernek, amikor rádöbbenhet, megtapasztalhatja, megértheti, hogy nincs más a világban, aki az élet felett úr, mint az Isten. És, ha ebben az életben lehet akkora szenvedés, amiben az ember ennyire magára maradottá válhat, akkor kell lenni olyan életállapotnak is, amikor az ember nyugalmat talál. A szenvedés, a magányos egyedüllét szenvedése, csalódottsága általában az után éri el az embert, hogy megtapasztalta már ennek az életnek a szebbik arcát. Rá kell éppen ezért a szenvedésben döbbenni arra, hogy ezt pontosan azért kapja az ember, hogy kijózanodjon: ne várjon ettől az élettől megoldást, melyet önmaga erejéből, képességeiből, adottságaiból, vagy éppen a helytől, melybe bele született, remélhet. Az ember életére nincs megoldás ebben a világban, csak eszközei vannak rá, hogy eljuthasson a megoldásra, és ez, a halálon túl, az ítéletben fakad. De az életem megítéltetése Isten kezében van! Ahhoz, hogy ezt ne csak értsem, hanem higgyem is, meg kell alázni magam a világ és Isten előtt is! Ennek pedig egyetlen esélye a megtérés.

Kevés a katekizmus tudása, az ember bölcsessége, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek! Ezért mondja Jézus: ne attól féljetek, aki a testet megölheti; féljetek attól, aki a testet és a lelket is megöli! Ha a lélek halott, ugyan minek az élet?

Én nem húznék párhuzamot Jézus szenvedése, és az ember szenvedése közé. Azonban vallom, hogy az ember, a maga szenvedését jó szívvel odaajánlhatja, hozzá adhatja Jézus szenvedéséhez. Amikor ez az embernek sikerül, abban a pillanatban – szenvedésének legbensőjében – valami csodálatos békességre találhat. Nem vagyok egyedül! Nem hiábavaló a szenvedésem! Van értelme a szenvedésnek! Ott találom a szenvedésemmel magamat a Golgotán. Kezd felderengni, mit is élt meg a jobb lator. Talán arra is képessé leszek már, hogy kimondjam: köszönöm Istenem, hogy valamit megtapasztalhatok abból, hogy mit vállalsz értem, hogy én ne vesszek el, hogy lehessen a szenvedésben is reményem!

Mennyei Atyám, én Istenem, segíts meg engem, hogy Benned nyerjek békességet mindörökre! Ámen