Mikor Pál szeretet himnuszát olvasom

1Kor 12,31 - 13,13 - Ti azonban törekedjetek a nagyobb adományokra! Emellett még egy mindennél kiválóbb utat is mutatok nektek. Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik. Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni. Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók. Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.

Lk 7,31-35 - Ugyan kihez is hasonlítsam ezt a nemzedéket? Kihez hasonlók ők? Hasonlók a piacon üldögélő gyermekekhez, akik így kiáltoznak egymásnak: „Furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem sírtatok!” Mert eljött Keresztelő János, kenyeret nem eszik és bort nem iszik, és azt mondjátok: „Ördöge van!” Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és azt mondjátok: „Íme, a falánk és borissza ember, a vámszedők és bűnösök barátja!” De a bölcsességet igazolja annak minden fia.”

Mikor Pál szeretet himnuszát olvasom, elképedek, ámulok, és csodálkozom. A csodálkozásom azonban azt jelenti, hogy valamit ebből megérzek, de nem igaz az, hogy értem. Azonban, ha mélyebben szántok érzéseimben, akkor rádöbbenek, hogy vágyom rá, hogy értsem, és még inkább, hogy éljem. De, mert, talán azért is, mert úgy érzem, hogy ez, embernek szinte lehetetlenség. Az is csodálni való számomra, hogy Pál hogyan lehetett képes ezt a gondolatot ilyen világosan, ennyire kereken kifejezni, és ilyen gyönyörűen megfogalmazni. A hangzása is valami gyönyörűséget rejt magában, amit realisztikusan nem is szabad szerintem hallgatni, olvasni, és elmélkedni rajta.

A szeretet himnusza magában misztérium.

A szeretet himnusza, tulajdonképpen egy csodálatos égi zene, ami a másvilágról, onnan túlról sejlik fel az ember számára, hogy efelé törekedhessen. Talán ez a teljesség ember számára, ugyanakkor Isten csodálatára alkalmas, mert a Szeretet az Isten, akivel való közösségre törekedni vágyom. Ezért mondja Pál, hogy „mindennél kiválóbb utat is mutatok nektek”.

Igen, így szeretném megélni már most, már itt, a szeretetet. Megtapasztalni, megízlelni Isten tökéletességét - teljességét ebben a világban, hogy még nagyobb elánnal, lelkesedéssel törekedjek felé, Hozzá! Benne megmártózni! Abban a szeretetben fürdeni, aki Ő maga. Mégis e világban, mely olyan nagy, végtelenül nagy ellentéte, paradoxona annak a teremtésnek, amire Isten maga azt mondta, hogy mindez jó! Mégis, tudni, hogy az a Jó, az benne van ebben a világban, még ha mi, teremtményei ki is takarjuk belőle. De fellelhető, megtalálható, csak több energiát kell – nekem biztosan – fordítani arra, hogy felismerjük, megtapasztalhassuk. Ezért van az sokszor, hogy mert szeretnénk, azt hisszük, hogy éljük, és tapasztaljuk is, látjuk másokban is. Ami éppen ezért nem naivitás, nem idealizálása az életnek, hanem vágyaink kivetítése a világra.

Van bennem egy déjávu érzés: amikor eljutok oda, annak küszöbére, ahova jutni szeretnék; de amihez valamit meg kellett volna tennem, azért, hogy oda eljuthassak; visszatekintve bánom, sajnálom, fájom, kínoz az, hogy ott, akkor azt nem tettem meg, nem voltam képes rá, mikor pedig megtehettem volna. Ráadásul úgy érzem, hogy nem is kellett volna sok hozzá, hogy megtegyem, és tulajdonképpen meg is tehettem volna, még gondoltam is rá, hogy meg kellene tennem. Akkor, ott az, amit nem tettem meg, rettenetesen hiányzik. Szégyen és üresség lesz úrrá rajtam, és bénít meg. Akkor gyűlölöm magam, és csak remegek, és zokogok, végül feladom, összeomlok. Már nincs mit tennem, vége van mindennek.

És, mintha akkor – hiszem és remélem -, egy kéz nyúlna felém, magához ölelne, és azt mondaná: látod, ez a szeretet, én, a te Istened, aki mindig szerettelek, és még így is szeretlek téged, akarlak. De többé ne feledkezz meg róla, hogy én vagyok a szeretet, és e szeretetbe beleolvasztalak téged most. Akkor megszűnök lenni, de mégis egy végtelen boldogság, nyugalom, béke és öröm árad szét bennem. Mindent megbocsátok, mindent elengedek, már semmire sincs szükségem, csak arra, hogy mindent és mindenkit szerethessek, és mindenkivel kiengesztelődjek. Aki még ekkor sem fogadja el kiengesztelődésemet, arra csak mosolygok, és tudom, békés türelemmel, hogy majd eljön annak az ideje is, amikor vele is békességre juthatok.

Szinte úgy történik mindez, mint ahogy Malakiás látta: „De ki tudja elviselni az ő eljövetelének napját, s ki állhat meg az ő láttára? Mert ő olyan, mint az olvasztó tűz, és mint a posztóványolók lúgja.” [Mal 3,2]

Ha ezt az élményt felelevenítem magamban, igen, akkor is sírás kerülget: hogy van, Aki így képes szeretni! Engem, téged, mindannyiunkat. És ez nagyon jó. Mert amikor erre az érzésre eljutok, akkor hálával meg tudom köszönni azt is, hogy Te Atyám szereted azt is, akit én nem vagyok képes, így szereted őt helyettem is. Így imádkozom azokért is, akiket nehéz szeretnem. Mert én nem vagyok ilyen, de méltatlanul vágyódom e szeretetre! De vágyódom, és e vágyódásról nem akarok lemondani. Ezért kutatom Őt ott, ahol csak megsejthetem, ahol ráérezhetek arra a szeretetre, Aki Ő. Nekem kell ez a szeretet, igénylem, szükségem van rá, éhezem és szomjúhozom.

Ezért van bennem vonzódás azok iránt is, akikben megtapasztalom az élet múlását. Mert nem sajnálom őket, hanem azt érzem, hogy ő az, akiben megérezhetem, hogy milyen közel van az Isten hozzám is. Hiszen a haldokló már a halál vonzásában az Istenhez van közel. A haldokló közelségében talán közelebb érezhetem Istent hozzám is, és magamat Hozzá.

Az élet és a halál parallel, melyek a végtelenben találkoznak. Ott, ahol az Isten, vagyis a szeretet van. A párhuzamosoknak két vége van, a kezdet és a vég. Mindkettőnek meghatározója a szeretet! Születésünktől halálunkra készülünk – a teremtés kezdetétől minden a teljességre vágyakozik.

Add meg nekem, Mennyei Atyám, hogy szeretetedet mindig éhezzem, szomjúhozzam. De azért, hogy megtapasztalva, magam is hasonlóvá lehessek Hozzád, hogy legalább azok, akik közel állnak hozzám, bennem is megízlelhessenek téged, a Te végtelen szeretetedet! Ámen