Úgy érzem most, hogy egy élet kevés

1Jn 4,7-16 - Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért. Szeretteim! Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást! Istent soha nem látta senki. Ha szeretjük egymást, Isten bennünk lakik, és szeretete tökéletes bennünk. Abból ismerjük meg, hogy benne lakunk, és ő mibennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk. Mi pedig láttuk, és tanúságot teszünk arról, hogy az Atya elküldte Fiát, mint a világ üdvözítőjét. Aki vallja, hogy „Jézus az Isten Fia”, abban Isten benne marad, és ő Istenben. Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket. Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne.

Jn 11,19-27 - Ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, eléje ment, Mária pedig otthon maradt. Márta akkor így szólt Jézushoz: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De tudom, hogy most is, bármit is kérsz Istentől, Isten megadja neked.” Jézus azt felelte neki: „Testvéred fel fog támadni.” Márta így szólt hozzá: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus azt mondta neki: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha. Hiszed ezt?” Márta azt felelte neki: „Igen, Uram, hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, aki a világba jön.”

vagy

Lk 10,38-42 - Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait, Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: „Uram! Nem törődsz vele, hogy a testvérem egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!” Az Úr ezt válaszolta neki: „Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.

Úgy érzem most, hogy egy élet kevés ahhoz, hogy eltűnődjek és fel is fedezzem teljes mélységében Isten irántam való személyes szeretetét.

Egyetlen mondat vált nagyon fontossá számomra ma, János leveléből: „Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk.” Isten nem akar semmi misztikát, hókusz-pókuszt, vagy rejtélyességet. Az Isten nem akar elszigetelődni a teremtésétől, és teremtményétől még kevésbé sem. Isten arra vágyakozik, hogy teremtménye, akit a maga képére és hasonlatosságára teremtett, az felismerje önmagán, és a világban is már Teremtőjét. Aki önmagában teremtett mindent, és önmagával közösségre teremtette hasonmását. Isten hasonmásában, az emberben, önmagát akarja megsokszorozni, szeretetét akarja felfokozni, kifejezni. Isten, közösségi létét, közösségi mivoltát akarja kifejezni, megsokasodva látni. Ugyanakkor, nem önmaga, és nem az ember személyessége ellenére akarja az Isten a közösséget, a szeretet közösségét megteremteni. Inkább, pontosan a személy teljességéből akarja Isten közösségre elvezetni az embert. Ha az ember közösségre jut emberi közegében, akkor, egyúttal közösségre képes jutni Teremtőjével is.

János, amikor a szeretetről beszél, erről beszél. Nincs két világ; illetve akkor van két világ, ha az ember Istentől, és az Istenben teljességre találó emberekkel való közösség ellen, önmaga önzéséből kiindulva, elszeparálni, kivonni próbálja magát, és személyes érdeke miatt, magának akar szűkebb közösséget teremteni, csak azért, hogy személyes érdekét érvényesíthesse – a nagyobb közösséggel szemben, egyúttal Isten érdeke ellenében, vagy azzal szemben.

Ez a szemlélet már ott kezdődik, amikor a családról úgy gondolkodom, hogy én érte vagyok, és ők értem, ráadásul a környezettől meg kell védenem önmagamat és családomat.

Krisztus tanítása arra a gondolkodásra próbál tanítani, hogy a személy, és a kisebb közösség is Isten közösségéért való, és nem fordítva. Akkor, amikor a társadalom rosszul értelmezve beszél a személyiségi jogokról, önmagával hasonul meg, hiszen a társadalomért való a személy szabadsága, a személy személyazonossága, és nem fordítva. Persze, a közösség, amelyért elkötelezett a személy, az magától értetődően visszahat a személy tiszteletére – de tiszteletére és nem jogaira -, önmagáért, a közösségért való ez a kölcsönhatás. Akkor kezd el ez torzulni, amikor a közösség fogalmát leválasztom Istenről, és önmagáért valónak tekintem. Hiszen, ebben az esetben a közösségi lét leglényegesebb értékétől fosztom meg a közösséget. Így a közösség elveszíti méltóságát, felelősségét önmagáért, és a közösséget teremtő személyekért. Itt kezdődik el a diktatórikus rend kialakítása, miközben demokratikus elvekről beszélünk.

Nincs mese, a teremtett világnak, Istenben van léte, létezése, értelme, méltósága! Azért nem mondom, hogy misztériuma, mert pontosan Isten nyújtja tálcán az embernek önmagát, hogy többé ne legyen számára isteni méltósága misztérium, hanem eszével felérje, majd szívéig hatoljon – amit nem kell érzelgősségnek tekinteni, de ha az, akkor sem baj -, hogy léte méltóság, a legteljesebb méltóság, ami gazdagsága, és lényege mivoltának.

Minden az Istenben nyer értelmet! Ebből az alapállásából az a teremtmény, aki a világ felett minden hatalmat megkapott Istenétől, már nem válhat öntörvényűvé, önzővé, önérdekűvé, hiszen valami sokkal magasabb értéket fedez fel, mely önmaga szerepét is egészen más dimenziók között engedi, hogy tisztelje, szolgálja. Melyben örömét is lelheti, anélkül, hogy büszkesége, vagy hite sérülne, mert tudatában van kishitűségének, bűnösségének. Igen, a szeretet mindent megenged, hogy másképpen lássunk, mint földhöz ragadt mivoltunkban láthatunk. Ebben a kontextusban egészen más értelmet kap Jánosnak az a kifejezése is, hogy „elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért”. A bűn tudata Isten vonatkozásában, Vele közösségben, nem kirekesztő, hanem ellenkezőleg, pontosan megbékítő. Önmagammal, és a másik emberrel, de Istennel is. Mert Jézusnak az a mondása, hogy „nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem hogy megváltsam a világot”, már önmagában a kereszténység forradalmát kellene, hogy jelentse. Hiszen a tudás, az Isten ismerete, kinyilatkoztatása - a szeretetről, vagy bármiről is – az embert akarja a talpára állítani. A tudás, az ismeret, mely az embert Isten dimenziói közé helyezi, vagy képes – az embert – élettérbe helyezni, melyet örökéletként definiálunk, vagy azt jelenti, hogy az ember kivonja magát az élet teréből, mert nem képes, vagy nem akarja az életet választani. Persze, ez lehet olyan okfejtés, filozófia eredménye is, mely öncélú, önérdek érvényesítő szándékú. Egyszerűen oktalanság, butaság a maga részéről. De ezzel sincs mit tenni, hiszen a szabad akaratunk végtelen skáláját biztosítja számunkra az Isten, amilyen szabad akaratot tud önmagának is. Isteni mivoltunk, hasonlatosságunk, tulajdonképpen a szabad akarat kinyilvánításában, biztosításában, megadásában fejeződik ki számunkra a leg kézzelfoghatóbban. Amivel többnyire nem vagyunk képesek mit kezdeni!

Talán ezért nem is lehet csodálkoznunk azon, hogy annak ellenére, hogy Jézus ismerte Márta hitvallását, mégis, a római századost hallva azt mondja: „Bizony, mondom nektek: Izraelben nem találtam ekkora hitet senkinél.” [Mt 8,10] Miért mondom ezt?

Tulajdonképpen azért, mert szavaink, cselekedeteink, de még gondolataink sem mindig tükrözik hitvallásunkat. Sokszor valljuk azt, amit tapasztaltunk, hallottunk, tanultunk, így elfogadni, magunknak vallani i készek vagyunk, de ami mégsem a sajátunk. Még nem lettünk képesek azonosulni azzal. Talán soha nem is leszünk rá képesek. Azért van ez így, mert annyira földhözragadtak vagyunk, távol isteni mivoltunktól, hogy képtelenek lettünk már arra, hogy a szívünkkel lássunk. Ezért nagydolog az, amit hallhatunk Simeonról és Anna asszonyról, erről a két öregemberről, akik Jézus meglátva, szívükkel látni voltak képesek azt, Aki abban a gyermekben volt jelen! (l.: Lk 2,21-40)

Atyám, köszönöm, hogy látni engeded szeretetedet, mellyel engem szeretsz. Segíts meg engem, hogy Szentlelked által életté legyen bennem szereteted! Ámen