Tegnap a fővárosban jártam, ma reggel pedig Böjte Csabát olvastam

Iz 6,1-8 - Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat, amint magas és kiemelkedő trónuson ült, és ruhájának uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek. Az egyik így kiáltott a másiknak: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége!” Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel. Ekkor így szóltam: „Jaj nekem, végem van! Mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom, mégis a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!” Erre odarepült hozzám az egyik szeráf; kezében parázs volt, melyet csípővassal vett el az oltárról. Hozzáérintette a számhoz, és így szólt: „Íme, ez megérintette ajkadat, és eltűnt a bűnöd, vétked bocsánatot nyert.” Majd hallottam az Úr hangját, amint mondotta: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?” Ekkor azt mondtam: „Íme, itt vagyok, engem küldj!”

Mt 10,24-33 - Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, sem a szolga uránál. Elég a tanítványnak, ha olyan lesz, mint a mestere, és a szolgának, mint az ura. De ha a ház urát Belzebulnak nevezték, mennyivel inkább a házanépét? Ne féljetek tehát tőlük! Mert semmi sincs elrejtve, ami le ne lepleződne, s nincs rejtett dolog, ami ki ne tudódna. Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában. Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül. Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg vannak számlálva a fejeteken. Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti sok verébnél. Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt, aki a mennyekben van.

Tegnap a fővárosban jártam, ma reggel pedig Böjte Csabát olvastam. Őrült kontraszt. De mindkét kép mélységesen megérinti szívemet. Ami a legmegdöbbentőbb a két képben, hogy mindkettő embertől származik. Miközben olvastam Böjte Csaba gondolatait a reményről, amelyről vallja, hogy fontosabb, mint a mindennapi kenyér – amivel teljes mértékig egyet is értek -, azon tűnődtem el, hogy vajon Csaba testvér nem ismeri az élet másik oldalát? Arra gondolok, amit a városon átvonulva tapasztaltam meg, ami a reménytelenség bűnét mutatta. Mert bizony, a város sokkal hangsúlyosabban, és ember-közelibben mutatja a bűn arcát, mint a reményét. Hogy mennyi eltorzult emberábrázolást képes dokumentálni néhány óra, amit eltölt az ember a városban! Fájdalom. És akkor azt kérdezem, hol vagy Atyám? Hol van a Te áldozatod, melyet értünk, az emberért adtál? Vajon, értjük, hogy mit kezdjünk a Te áldozatoddal? Amikor ezt mondom, valójában, akkor nem is az áldozatra gondolok, hanem arra a határtalan szeretetre, amivel az Atya Isten van az ember iránt, de amit az ember képtelen megérteni. Mert nyomorúságunkban nem értünk, és nem ezért, nem tudjuk közvetíteni egymás felé sem. Ráadásul, az, aki képes lehet rá, felfogni, érteni, azt értetlenül tolja félre a világ.

Ebbe a görcsös állapotomba szól közbe az Isten szózata: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni.” Nem írom le azokat a képeket, amikből fakadnak a tegnapi élményeim. Nem szükséges. De, nem is kell. Inkább kell Jézus szavait ismételgetni, hogy Csaba testvér szavai nyomán képesek lehessünk megrázni magunkat, és azt kérdezni: mit tehetek? Mert, a város képe nem a bűn képe, hanem azt rajzolja meg, ami a bűn következménye. Bizony az egyik kép, ami mellett álltam egy villamos megállóban, a villamosra várva, rádöbbentett erre. Mi, jólöltözött emberek, megítéljük, elítéljük a bűn következményének emberi torzóit. Azonban nem vesszük a fáradtságot rá, hogy mögé nézzünk, és megkeressük azt az okot, ami ide juttatja az embert. Ami megöli a testet, de ugyanakkor a lélek már rég halott. Mert a lelketlenség képes csak arra, hogy eltűrje, hagyja, hogy az ember ilyen megalázottá tegye önmagát, és önmaga lakókörnyezetét is. Mert mi mindannyian belepusztulunk abba, amiről azt képzeljük, hogy az igen, de én nem hagyom magam, én nem fogok ide jutni. Miközben az élni akarás ösztönétől hajtva tesszük ezt embertársainkkal.

A legapróbb dolog, ami csak a felszín: meg sem tudom mondani, hogy hány ember szólított meg abban a két-három órában, amíg a városban jártam, azért, hogy segítsek rajta. Kevesek azok, akiknek adtam is. Azonban sokkalta több azok száma, akikről feltűnt, hogy lelkileg terheltek. Megint egy másik réteg, akikről kiderült, különböző érzékszervein által irritált hatás következtében, hogy már menthetetlen áldozatok! Nem, hogy reményt vesztettek, már rég feladták. Nem csak a közösségi létüket, de már önértékelésüket is. Ők azok, akik ösztöneik szintjén is már csak vegetálnak.

Lehet-e reményt adni az embernek? Mi, egymásnak képesek lehetünk reményt adni, nyújtani? Talán nem? Én magam miből tudok reményt meríteni? Abban szereztem, vagy inkább kaptam bölcsességet – mert nem hittem senkiben, hát nagy árat fizetve érte, és még másoktól is megköveteltem, hogy értem egyenlítsék ki a tartozást -, hogy semmilyen evilági értékbe ne bízzak meg, de még magamban se!

A gravitáció igazolása annak, hogy egyetlen egy erő vonzásában van minden teremtett lény. Éppen ezért a teremtett lény csak Belőle meríthet reményt. Ahogy a fa gyökereivel a mélybe kapaszkodik, és onnan meríti erejét, hogy képessé lehessen az ég felé nyújtózkodni. Így kell értenünk Jézus mai szavait is: „Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt, aki a mennyekben van.”

A teremtett anyagi világba van mindegyikünk bele ágyazva, ahogy a fa is. És mi, emberek, egymás számára is a termőtalaj vagyunk. Ahogy az anyaméh képes életre hozni az új emberi életet, úgy vagyunk mi mind egymás számra is életet hordozók. Reményt adók. Azonban ennek van egy feltétele. Egysúlyos feltétele: akkor lehetek képes táptalajjá válni, akkor lehetünk képesek egymás számára is táptalajjá lenni, ha beoltanak bennünket élettel. És ez az élet, ez a trágya, ez a kovász, ez az élesztő Jézus Krisztus. Minekünk nem adatott semmi más, csak Ő! Bizony, számunkra minden, ami e világban hatással lehet ránk, lehet éltetetőnkké, de lehet megnyomorítónkká is. Ez azon múlik, hogy áldássá, vagy átkunkká lesz-e. Ha a megszentelő kegyelmet befogadjuk, akkor áldássá válunk, ha nem, akkor bennünk minden romlandó marad.

Most válik világossá az az első mondat, az a bölcsesség, amit ébredésemkor le kellett írnom: „A mulandó dolgok mit sem érnek, ha a múlhatatlant fel nem érem!”

Ha kilépek otthonomból, és elvegyülök a városban, akkor azzal a közeggel leszek egyenértékűvé, azonosulttá, ami a város átlaga. De ezt az átlagot én magam is alakítom. Alakíthatom. Nem mindegy az, hogy minősítem csupán, vagy alakítom! A világ mulandó, ha minősítem, akkor a mulandóság részéve válok magam is. Azonban, ha a múlhatatlant, a reményt képes vagyok átörökíteni, átadni a városnak – hordozom, és sugározom, ahogy a nap is a maga melegét, és fényét – akkor életet viszek a teremtett környezetembe. És nem csak az élő munkával, amit azért végzek, hogy fizessenek érte, majd elköltsem arra, amire úgy gondolom, hogy szükségem van, kell nekem. Hanem önzetlenül adom magam, mert lelkemből élek, életre kelteni lehetek képes az élettelent, még akkor is, ha meg sem fizetnek érte! Mert nem hiszek az anyag értékében, ha az lélek nélküli!

Istenem, Atyám, Benned van életem! Melyet azért adsz nekem, minden reggel, mikor újra ébredek, beleéljelek a világba. Téged, Aki minden élet forrása vagy, éltetője és reménye. Ma reggel is kérem áldásodat, megszentelő kegyelmedet, hogy életem legyen Benned, és kinyilatkoztatója annak, hogy Atyám vagy, „Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom.” [Jn 5,17]. Te legyél erőm, erőtlenségemben, képtelenségemben is! Ámen