Próbálok beleállni, viszonyba kerülni a szereplők lelkivilágával

1Kir 21,1-16 - Ezen események után ez történt. Volt abban az időben a jezraeli Nábótnak egy szőlője Jezraelben, Áchábnak, Szamaria királyának palotája mellett. Szólt azért Ácháb Nábótnak, s azt mondta: „Add nekem szőlődet, hogy zöldségeskertet csináljak magamnak belőle, mivel szomszédságomban, a házam mellett van, s én egy jobb szőlőt adok érte neked, vagy ha inkább úgy tetszik, annyi értékű ezüstöt, amennyit ér.” Nábót azt felelte neki: „Mentsen meg az Úr attól, hogy odaadjam neked atyáim örökét!” Ácháb erre elment házába, bosszankodva s mérgelődve a beszéd miatt, amelyet a jezreeli Nábót szólt neki, amikor azt mondta: „Nem adom neked atyáim örökét” - és ágyára vetette magát, s a falnak fordította arcát, s nem evett semmit sem. Bement erre hozzá felesége, Jezabel és azt mondta neki: „Mi dolog ez? Miért szomorodott meg lelked, s miért nem eszel semmit sem?” Ő azt felelte neki: „Beszéltem a jezreeli Nábóttal, s azt mondtam neki: Add nekem szőlődet, s megkapod az árát, vagy ha úgy tetszik neked, jobb szőlőt adok neked érte - s ő azt mondta: „Nem adom neked szőlőmet.” Azt mondta erre neki felesége, Jezabel: „Nagyszerű tekintélyed van, s pompásan kormányozod Izrael országát! Kelj fel, s végy magadhoz ennivalót, s légy jókedvű, majd én fogom neked adni a jezreeli Nábót szőlőjét.” Levelet írt tehát Ácháb nevében, s azt megpecsételte annak gyűrűjével, s elküldte azokhoz a vénekhez és főemberekhez, akik Nábóttal laktak, s városában voltak. Ez volt pedig a levél tartalma: „Hirdessetek böjtöt, s ültessétek Nábótot a nép elsői közé, s fogadjatok fel ellene két embert, akik Béliál fiai, hogy ezt a hamis tanúságot mondják: „Káromolta Istent s a királyt” - s aztán vigyétek ki s kövezzétek meg, hogy így meghaljon.” - Polgártársai, a vének és a főemberek, akik vele a városban laktak, úgy is cselekedtek, amint Jezabel meghagyta nekik, s amint meg volt írva a levélben, amelyet nekik küldött: böjtöt hirdettek, s Nábótot a nép elsői közé ültették, s odavittek két ördögfia embert, s leültették őket vele szemben, s azok, tudniillik ezek a szinte ördögi emberek, ezt a tanúságot mondták ellene az egész sokaság előtt: „Káromolta Nábót Istent s a királyt” - amiért is kivitték őt a városon kívülre, s agyonkövezték. Aztán elküldtek Jezabelhez, s üzenték: „Nábótot megkövezték, s meghalt.” Történt továbbá, hogy amikor Jezabel meghallotta, hogy Nábótot megkövezték, s az meghalt, ő így szólt Áchábhoz: „Kelj fel, s foglald el a jezreeli Nábót szőlőjét, aki nem hallgatott rád, és nem akarta azt pénzért odaadni, mert Nábót nem él, hanem meghalt.” Amikor ezt Ácháb meghallotta, azt tudniillik, hogy Nábót meghalt, felkelt, s lement a jezreeli Nábót szőlőjébe, hogy elfoglalja.

Mt 5,38-42 - Hallottátok, hogy azt mondták: „Szemet szemért, és fogat fogért” [Kiv 21,24]. Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki pereskedni akar veled és el akarja venni a köpenyedet, engedd át neki a ruhádat is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj.

Próbálok beleállni, viszonyba kerülni a szereplők lelkivilágával. Mármint az ószövetségi történet kapcsán. Bár, alapvetően e történetet inkább tekintem egy mai bulvár lap pletykarovatába illő történetnek. Haszonszerzésből elkövetett gyilkosságnak. De talán azért, amiért ma az ilyen, és ehhez hasonló történetektől hemzseg az infósztráda, a média legkülönfélébb csatornái. Ki hogyan használja ki, hogyan él vissza pozíciójával, hatalmával. És ez a hatalom, még nem is okvetlenül kell, hogy királyi ranghoz kapcsolódjon. Ma túl sok már a kiskirály, és a magát kikiáltó, magának hatalmat deklaráló hatalmaskodó. Ahogy távolodik az ember Istentől, úgy egyre szorosabb lesz szövetsége a gonoszsággal.

Ez az első lépés – felismerni azt, hogy mi távolít el engem Istentől, és mi visz hozzá közelebb - ahhoz, szerintem, hogy végül eljuthassunk Szent Ignác bölcsességéhez: „kérni a kegyelmet, hogy felismerjük a bűneinket”. Sokaknak a szó hallatán, hogy bűn, összerándul a gyomruk. Azt gondolom, hogy olyankor mindegy, hogy mit mondanak, a lényeg akkor is az, hogy manapság elég nehéz a magunk viszonyát a bűnhöz definiálni. Annyira mélyen érinti a bűn az embert társadalmi környezetében, hogy ahhoz minduntalan a maga viszonyát rendezni már szinte képtelenség. Hogy képes legyen rá az ember, ahhoz nagyon érzelmektől mentesen, emberi viszonyaitól függetlenedve kell szemlélni a világot. Szemlélődő életet élni, ahogy Szent Ignác tanítja, és franchise-ként kínálja jezsuita lelkiségét mindenki számára. Ezért vannak azok az emberek könnyebb helyzetben, akik a magányosságot vállalják fel, még akkor is, amikor tárasággal kirándulnak. Mert az emberi viszonyukat ebben az esetben is felül képesek írni a természethez való viszonyukkal, mely soha nem álnok, nem hamis, és nem önző, ráadásul soha nem próbálja az embernek, a természethez való viszonyát kihasználni és visszaélni azzal.

Míg, az emberi viszonyok manapság többnyire arról szólnak, hogy mi hasznom származik abból? Minden értékítélet ma arra predesztinálja az embert, mint egyedet, mint személyt, hogy a tömeghisztériát kövesse. Valakinek az érdekét szolgálja. De, hogy szolgálhassa, a maga érdekében tegyen meg mindent – bármilyen eszközt is felhasználhat - azért, hogy annak az érdeknek a szolgálatát elláthassa „becsülettel, következetesen, és kitartóan”. De ezek az érdekek, általában hatalmi játszmák. Ki kivel érheti el a hatalom minél magasabb fokát, és miért ne tehetné meg?

Bonyolult játszmák, és sokszor magunk keresztények csapdába kerülünk. Ezért lehet az, hogy a kereszténység, a keresztény Európában, értékvesztetté lett, hiteltelenné. Eladtuk magunkat a mammonnak, és eladjuk magunkat. Lásd, egy család esetét, ahol még vasárnap a család elmegy egy vasárnapi happeningre, szertartásra, ami kikapcsolódás a család számára, egy vallási élmény csupán, de már a hétköznapokra ebből nem marad energia. Mert ott egészen más erővonalak érvényesülnek, és alárendeljük magunkat ezeknek az erővonalaknak annyira, hogy a vallási közösség már a hét közben szóba sem kerül. Sok esetben a hét közben uralkodó erővonalakat, legalább is hivatkozás szintjén, a tisztesség, az erkölcsösség, a kötelesség, a becsületesség, sőt az áldozatosság jegyében szolgáljuk.

Vasárnap hallottuk a prédikációban, hogy senki sem szolgálhat két úrnak. És még válaszoljuk is rá büszkén, hogy én nem is szolgálok két urat, én Istennek keresem a tetszését akkor is, amikor a munkahelyi elvárásoknak próbálok megfelelni, amikor szidom a kollégákat, hogy milyen pocsék munkát végeznek, és én kénytelen vagyok még helyettük is dolgozni, túlórázni. Ami már nem is létezik, hiszen már csak viccesen idézzük fel a dalt, hogy „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás”. Az életet szolgáljuk, úgy tartjuk. Miközben a világot szolgáljuk. Már észre sem vesszük mi mammon, és hol van az Isten? És a kettőjük között hol vagyok én, kinek a szolgálója vagyok?

Össze vagyunk teljesen zavarodva. És úgy zavarjuk össze egymást, hogy észre sem vesszük azt, hogy a magunk megélhetéséért és családunkért vállalt felelősségtudatunk, identitásunk, önmegvalósításunk (hogy néhány divatos kifejezéssel éljek) milyen kárt okoz másoknak; és kényszerít másokat arra, hogy bennünket pedig ők károsítsanak. Emésszük önmagunkat, és Istenképünket e közben elveszítjük, a magunk képére formáljuk, lerángatjuk az egekből. Téves szerepet vállalunk magunkra, de mert szemlélődéstől már félünk: nehogy kiderüljön, amit végül is sejtünk, de már szembesülni nem merünk vele. Pedig, Isten készséggel állna segítségünkre. Amire azt mondjuk, mert a hitünk kevés hozzá, hogy rajtunk már az Isten sem segíthet.

Pedig nem kellene mást tennünk, csak merni, elengedni a világot, és rábízni, ráhagyatkozni Isten végtelen kegyelmeire, melyet szeretettel, önzetlenül, és határtalan bizalommal bocsátja rendelkezésünkre. Mert Isten nem a pénzünket, képességeinket, az erőnket, hajlandóságunkat szereti, hanem minket, az embert, aki pucéran, és kiszolgáltatottan, csak önmagában értékes a számára.

Jöjj Szentlélek Úr Isten! Segíts bennem, és bennünk rendet teremteni. Ne hagyd nekünk, hogy magunkat is becsapjuk a Te nevedre hivatkozással. Segíts meg bennünket, hogy képesekké legyünk az igent kimondani, amikor Neked érezzük, hogy igennel tartozunk, és vezess kegyelmeid által, hogy képesek legyünk nemet mondani, amikor a világ ellenedre akar bennünket biztatni! Ámen