Messzebbről indulok el.

ApCsel 9,1-20 - Eközben Saul, aki még mindig gyűlölettől lihegett és halállal fenyegette az Úr tanítványait, elment a főpaphoz, és levelet kért tőle a damaszkuszi zsinagógákhoz, hogy megkötözve Jeruzsálembe hozhassa azokat a férfiakat és nőket, akiket ott talál ennek a tannak a követői közül. De amint haladt az úton és Damaszkuszhoz közeledett, történt, hogy hirtelen fényesség ragyogta körül az égből. Leesett a földre, és szózatot hallott, amely azt mondta neki: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Erre remegve és ámulva megkérdezte: „Uram, mit akarsz, hogy tegyek?” Az Úr azt válaszolta neki: „Kelj föl és menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” A férfiak, akik kísérték, csodálkozva álltak. Hallották ugyan a hangot, de nem láttak senkit sem. Saul pedig fölkelt a földről, de amikor kinyitotta a szemét, semmit sem látott. Úgy vezették be kezénél fogva Damaszkuszba. Ott volt három napig, nem látott, nem evett, nem ivott semmit. Volt Damaszkuszban egy Ananiás nevű tanítvány, akihez az Úr látomásban így szólt: „Ananiás!” Ő pedig így felelt: „Itt vagyok, Uram!” Az Úr így folytatta: „Kelj föl, menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress fel Júdás házában egy Saul nevű tarzusi embert. Íme, épp imádkozik, és lát egy Ananiás nevű férfit, amint belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy látását visszanyerje.” Ananiás azonban azt felelte: „Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. Itt meg felhatalmazása van a főpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet.” De az Úr azt mondta neki: „Csak menj, mert kiválasztott edényem ő nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” Erre Ananiás elindult, bement a házba, rátette a kezét, és azt mondta: „Saul testvér, az Úr Jézus küldött engem, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, hogy láss és eltelj Szentlélekkel.” Erre azonnal halpikkely-szerű valami hullott le a szemeiről, és visszanyerte a szeme világát. Fölkelt és megkeresztelkedett, azután ételt vett magához és megerősödött. Néhány napig még együtt maradt a tanítványokkal, akik Damaszkuszban voltak. Azonnal hirdette a zsinagógákban Jézust, hogy ő az Isten Fia.

Jn 6,52-59 - Vitatkozni kezdtek erre a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” Jézus azt felelte nekik: „Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely az égből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog. Ezeket mondta Kafarnaumban, amikor a zsinagógában tanított.

Messzebbről indulok el. De Krisztushoz – általa – szeretnék eljutni. Aki a Mt 13-ban, Mk 4-ben és a Lk 8-ban is beszél arról, hogy a néphez, a tömeghez, a „többiekhez”, példabeszédek nélkül nem szól, hogy „nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek.Ez a példabeszéd értelme: A mag az Isten szava.” [Lk 8,10-11]

A mag, az Isten szava; akiben jó fölre talál, abban el kell, hogy haljon, ahhoz, hogy bő terméssé lehessen! Hogyan mondja Jézus e gondolatot? „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” [Jn 12,24]

Így próbálom olvasni Jézus mai evangéliumban, az Eucharisztiáról szóló tanítását. Nem cáfolva, nem megkérdőjelezve, vagy vitatva mindazt, amit az egyház tanít erről, de magamban újra élve, és magara véve, végig szemlélve, ahogy elhalni kész, hogy bennem új, és bőségesebb terméssé válhasson. Alázattal, tisztelettel, Isten szeretetét tükrözve. Aki Krisztusban keresztényekké tenni akar bennünket, inkább, mint bármilyen vallás szerinti vitatkozókká. Magamban, az Atya szeretetének egységre hívó szavát keresem, próbálom feltárni, meghívni erre a ma reggeli diskurzusra. Négyszemközt Vele, de mégis nyíltan, a világgal közösségben.

Kiválok most a tömegből, a többiektől, zsongásuktól, vitatkozásuktól, véleményüktől, de még megosztásuktól is próbálom függetleníteni magam. Még, ha sikerülhet magam minden emberi gyengeségétől is próbálok eltávolodni, hogy Krisztusban felfedezhessem az Atya gondolatait, akaratát. Aki a szavak legmélyéről próbál és szeretne megérinteni. Ahogy Pált ott, a damaszkuszi úton megszólította, megérintette. Egyértelművé téve a maga akaratát, melyet Pálon keresztül akart érvényre juttatni. Miért ne volnék én is annyi Isten, az Atya, és Jézus -, a Szentháromságos Egy Isten számára, mint Pál? Hiszem, hogy én, de minden ember, ki alázattal vállal közösséget Istennel, megengedve számára, hogy úgy bánjon velem, ahogy Neki tetszik, lehet bőséges terméssé az Isten szava számára!

Jézus nem beszél másról, mint a hit kiábrándíthatatlan képességéről, erejéről és hatalmáról. De arról a hitről, melyre általa tehet szert az ember, aki Istenre bízni hajlandó a maga életét, sorsát, jövőjét. De, az Isten fogalomban is mélyebbre kell menni, nem maradhatunk egy általános Isten fogalom szintjén, amint teszi ezt OSHO, aki azt mondja csak, hogy "Az életnek nincs más célja, mint önmaga, mert az élet nem más, mint Isten egy másik neve”. Hibás, és csupán csak az emberi okoskodás szintjére jutunk, ha Istent nem vagyunk képesek azonosítani Jézus Krisztus Istenével, az Atyával, akiről azt állítja maga Jézus, hogy „a mag az Isten szava”. Ennek a magnak kell termővé, bőven termővé alakítani az embert! A magot nem kell feltalálnom, a maghasadásnak kell bennem, és minden egyes emberben személyesen végbe mennie. Lehet, hogy erre kell egy egész élet. Nem kell türelmetlennek lennünk, se magunkkal, se egymással. De fel kell használnunk hozzá mindent, amit Isten biztosít a számunkra. Viszont, nem kell eszközöket generálnunk a magunk számára, hogy azt az igazságot találjuk meg, ami az emberé, és nem az Istené.

Bizony, korunk embere hajkurássza az információt, mert a maga igazát kutatja, és nem azt az igazságot, ami közös igazságunk. Mindig különbek akarunk lenni a másiknál, egyediek, és személyesek. Jobbak és méltóbbak a kinyilatkoztatásra is. Ezért az a sok vallás is, de közben az Istenben való közösségünk, egységünk sérül, és elértéktelenedik, mert elértéktelenítjük a személyességünkkel.

Azok a vallások is, akik az Eucharisztia köré építik fel vallásukat, még azok is másképpen értelmezik Krisztus testét és vérét, mely táplálékként megadatik a számunkra. Ami itt elhangzik, ebben a jánosi idézetben, az nem az utolsó vacsora ideje. Ez világosnak tűnik számomra, hogy a példabeszéd arról a hitről szól, amire elvezetni akarja a hívő embert Jézus.

János evangéliumában az utolsó vacsora alkalmával az Eucharisztia alapításáról szó sem esik. Máténál és Márknál azonosnak mondhatók az Eucharisztia alapításának a szavai, ami érthető is. Lukács már másképpen fogalmazza. De, amikor azt mondja Jézus, Lukácsnál egyedülien: „ezt tegyétek az én emlékezetemre” [Lk22,19], vajon mire szól a parancs, hogy Vele közösségben legyen minden közösségben lévő ünnepünk, emlékezve arra, hogy értünk vált áldozattá, megváltásunkra, és üdvösségünkre, ezért mélyen éjük meg a kinyilatkoztatást, a mag elhalását, hogy gyümölcseivé váljunk? Vagy, egy speciális ostya, vagy bármilyen más kenyérfalat magunkhoz vételét tartotta fontosnak, melyhez rítust társítunk? Jézus nem a külsőségek embere, vagyis a külsőségeket nem önmagáért valónak tartja, hanem abban csupán megszemélyesíteni próbálja, az ember érzékszerveivel felfoghatóvá, és érzékelhetővé akarja tenni az Isten, az Atya Igazságát. Így próbál úttá lenni, és emberi igazságba csomagolni az Életre buzdítást. Idegen nyelvét, mely tulajdonképpen az Atyáé valójában, tolmácsolni próbálja, lefordítani akarja, hogy nekünk fogyasztható, érthetővé legyen. És biztos vagyok benne, hogy felszisszen, amikor mi ezt eltorzítjuk, kifordítjuk, és félreértjük.

Oldani Uram, Benned oldódni vágyom! Át akarok esni azon a szintézisen, melyben lelki emberré lehetek, e testi, és magam számára is alávaló emberi mivoltomból. De tudom, hogy ez sem helyes, hogy alávalónak tartom magam, hiszen ezzel leértékelem azt, akit Te teremtettél arra alkalmasnak, hogy e testben kimunkáljam, kiműveljem azt a Lelket, Akit Te leheltél belém. Segíts magamat így tisztelni, szeretni, hogy magam is a Te dicsősédre lehessek, itt, ebben az életben! Ámen