A valótlan és a valóság észrevétlenül keveredik össze

ApCsel 8,26-40 - Ezek után az Úr angyala így szólt Fülöphöz: „Kelj föl és menj délre, arra az elhagyatott útra, amely Jeruzsálemből Gázába visz le!” Az fölkelt tehát, és elment. S íme, egy etióp férfi, Kandakénak, az etiópok királynőjének hatalmas udvari tisztje és minden kincsének kezelője, aki Jeruzsálembe jött imádkozni, visszatértében kocsiján ülve Izajás prófétát olvasta. Ekkor a Lélek így szólt Fülöphöz: „Menj oda, és szegődj ahhoz a kocsihoz!” Amint Fülöp odasietett és hallotta, hogy Izajás prófétát olvassa, megszólította: „Azt gondolod, hogy érted, amit olvasol?” Az így felelt: „Hogyan érteném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” Megkérte tehát Fülöpöt, hogy szálljon fel és üljön melléje. Az Írás helye pedig, amelyet olvasott, ez volt: „Mint a bárány, amelyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírója előtt elnémul, nem nyitotta ki száját. Megaláztatásban hoztak fölötte ítéletet. A sorsával ki törődik? Hisz életét elvették e földön” [Iz 53,7-8]. Erre az udvari tiszt megkérdezte Fülöpöt: „Kérlek, kiről mondja ezt a próféta, önmagáról vagy valaki másról?” Ekkor Fülöp megnyitotta száját, s ebből az Írásból kiindulva hirdette neki Jézust. Amint haladtak az úton, egy vízhez értek. Erre az udvari tiszt így szólt: „Íme a víz; mi gátol abban, hogy megkeresztelkedjem?” Azután megállította a kocsit. Mindketten lementek a vízbe, Fülöp és az udvari tiszt, és megkeresztelte őt. Mikor a vízből feljöttek, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt. Az udvari tiszt nem látta őt többé, s örvendezve folytatta útját. Fülöp pedig Asdódban termett, körüljárt, és hirdette az evangéliumot, amíg Cézáreába nem érkezett.

Jn 6,44-51 - Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza; és én feltámasztom őt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek” [Iz 54,13]. Mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki: csak az látta az Atyát, aki Istentől való. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért.

A valótlan és a valóság észrevétlenül keveredik össze. Amit semmi más nem képes észrevenni, csak a személyesség. Igen, pontosan az a személyesség, ami az Atya és a Fiú között van. Ami nem elég, hogy létrejött, annak lennie kell, örökkön, állandósultan, és kiáradóan. Azért, hogy ebbe a személyességbe bekapcsolódhasson, aki óhajtja, aki azt a kegyelmet – a vonzást – megkapja az Atyától. Úgy - és rajta keresztül -, ahogy magához vonzotta, illetve ahogy magából kiáradni engedte a Fiút, és személyes kapcsolatra jutni minden egyes emberrel.

Mélységes titok, misztérium forrása ez a mondat: „Mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön.”

Félrevezető az egyház tanítása, ha abból a tanításból csak azt halljuk meg, hogy a kenyér anyagi mivolta nélkül nem lehetünk képesek táplálkozni Jézusból. Az „alászállott kenyér”, az „élő kenyér”; „ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él”; „a kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért” kijelentések nem fojthatók bele az anyagi testbe. A Lélek az Lélek. A Lélekkel való egyesülés sokkal mélyebb értelemre szeretne rátalálni az emberben. A hétköznapot akarja megszentelni, vagyis az időt időtlenné változtatni, a teret kitágítani, átformálni. Az embert csodálkozóvá, csodálatra akarja befogadóvá tenni!

Jézus ezt nyújtja nekünk! Nekünk, akik azt képzeljük – mert oly csökevényesek, töredékesek, szűk látókörűek, kicsinyhitűek vagyunk -, hogy ez a világ van csupán, mely életünkkel, szemünk lecsukódásával megszűnik, véget ér, nincs tovább, mert nem vagyunk képesek látni az orrunknál tovább. Vagy nem merünk, nem is akarunk. Ami még rosszabb, hogy megelégszünk ennyivel. Pedig, ha így gondolkodunk, akkor elveszítjük méltóságunkat. Azt a méltóságot, amire Isten teremtett bennünket: szeretetből szeretetre. Vagyis, arra, hogy képesek lehessünk egymást, és egymásban Istent megdicsőíteni, felmagasztalni, felemelni, egészen az egekig!

Bizony, az ember repülni képes, szárnyalni, hiszen van lelke, mely könnyed, és általa képes olyan dimenziókat elérni, melyek e nehézkes, gravitációban megcsökevényesedett testnek – mert anyag – képtelenség. Csak megengedni kell, hogy szárnyaljon a lelkem, Krisztus által, a „mennyből alászállott kenyér” táplálkozásával, magunkhoz vétele által!

Repíts engem Krisztus! Elég nekem a Te Szent Lelked, melynek engedek! Ámen