"Húsvét lényege belső, lényegében láthatatlan történés …”
ApCsel 10,34a.37-43 - Akkor Péter beszélni kezdett: „Valóban azt tapasztalom, hogy Isten nem személyválogató, Ti is tudjátok, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában, a János által hirdetett keresztség után; hogy miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust, aki körüljárt, jót tett, és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített, mert Isten vele volt. Mi pedig tanúi vagyunk mindannak, amit ő a zsidók országában és Jeruzsálemben tett. Fára függesztve megölték őt. De Isten harmadnapon feltámasztotta, s megadta neki, hogy megjelenjen, nem az egész népnek, hanem Isten által előre kijelölt tanúknak, minekünk, akik ettünk és ittunk vele, miután halottaiból feltámadt. Meg is parancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és bizonyítsuk, hogy ő az, akit Isten az élők és a holtak bírájává rendelt. Róla tesz tanúságot az összes próféta, hogy az ő neve által mindenki elnyeri a bűnök bocsánatát, aki csak hisz benne.”
Zs 117 - ALLELUJA! Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert irgalma örökkévaló! Mondja hát Izrael, hogy jó, hogy irgalma örökkévaló! Mondja hát Áron háza, hogy irgalma örökkévaló! Mondják hát, akik félik az Urat, hogy irgalma örökkévaló! Szorongatásomban segítségül hívtam az Urat, s az Úr meghallgatott és tágas térre vezetett. Az Úr velem van, nem félek, ember mit árthatna nekem? Az Úr az én segítőm, s én lenézhetem ellenségeimet. Jobb az Úrhoz menekülni, mint emberben reménykedni. Jobb az Úrhoz menekülni, mint fejedelmekben reménykedni. Mind körülvettek engem a nemzetek, de én az Úr nevében diadalmaskodtam rajtuk! Körülvettek, bizony körülvettek engem, de én az Úr nevében diadalmaskodtam rajtuk! Körülvettek engem, mint a méhek, föllobbantak, mint a tűz a bozótban, de az Úr nevében diadalmaskodtam rajtuk! Meglöktek, bizony meglöktek, hogy elessem, de az Úr megsegített engem! Az Úr az én erőm és dicsőségem, ő lett az én szabadítóm. Ujjongás és diadal szava hangzik az igazak sátraiban: „Az Úr jobbja győzelmet szerzett, az Úr jobbja fölmagasztalt engem, az Úr jobbja győzelmet szerzett!” Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit. Az Úr nagyon megfenyített engem, de nem engedett át a halálnak. Nyissátok meg előttem az igazság kapuit, hadd lépjek be rajtuk, hogy dicsérjem az Urat. Ez az Úr kapuja, az igazak lépnek be rajta. Hálát adok neked, hogy meghallgattál engem, és szabadítóm lettél. A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett. Az Úr műve ez, csodálatos a mi szemünkben. Ezt a napot az Úr adta, ujjongjunk és vigadjunk rajta! Nyújts, ó Uram, segítséget, adj, ó Uram, jó sikert! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldunk az Úr házából titeket. Az Úr Isten világosított meg minket. Álljatok sort az ünnepi lombokkal, egészen az oltár szarváig. Istenem vagy te, hálát adok neked, Istenem vagy te, magasztallak téged. Áldjátok az Urat, mert jó, mert irgalma örökkévaló.
Kol 3,1-4 - Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve [Zsolt 110,1]. Az odafent való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus, a ti életetek, megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsőségben.
Jn 20,1-9 - Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!” Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia halottaiból.
"Húsvét lényege belső, lényegében láthatatlan történés, mely itt és most érint minket: Jézus szent halálának végtelen érdemeiért megnyílik előttünk az atyai háznak, Isten belső életének ajtaja, Jézusba kapaszkodva kiléphetünk eddigi életünk" árnyékából. Barsi Balázs atya elmélkedése segít engem hozzá, hogy az idei húsvétot a magamé-ként elmélkedjem át. Az idei húsvét titkából, legalább sejtésemmé legyen az, ami az enyém, ami egyedülien az enyém.
De, hogy sikerülhessen, minden evilági dologtól tudnom kell eltávolodni, még az egyház liturgiájától, az ünnep sikeres, avagy sikertelen megülésétől is. Nem kevésbé a családi eseményektől is eltávolodva. Igaz, ezt a két dolgot el sem kellene választanom, hiszen mind a kettő valamilyen családi, és közösségi ünneplési mód.
Egyik sem lehet az, ami bennem születik meg ezen az alkalmon, ebben a történelmi helyzetben, ami az én, személyes történelmi helyzetem kell, hogy legyen. Egy találkozás, azzal a személlyel, Aki értem, eddig is már, megtenni kész volt mindent, bármit, az én érdekemben. Sőt, Aki számára az én igazi érdekem fontosabb, mint önmagamnak, vagy bárki másnak.
Mert hiszen, ha számomra a legfontosabb Isten dicsőségének e világban teljesülése, megvalósulása, akkor én magam is dicsőségéből részesülhetek és vágyom részesedni. Amihez nekem szükségem van arra, hogy Vele békességben legyek, Vele összhangban, harmóniában. Ami a kiengesztelődés - részemről a bűnbánaton keresztül -, részéről a bűnbocsánat által jöhet létre.
Isten véghetetlen szeretetének ajándéka a húsvét áldozatában és feltámadásában pontosan ez: "az ő neve által mindenki elnyeri a bűnök bocsánatát, aki csak hisz benne.”
Ebben a péteri kijelentésben a nagy misztikum, a roppant mélysége a szellemlétnek az, hogy Isten mindig kész rá, hogy megbocsásson nekem, neked, és minden embernek. Azonban ez önmagában nem elegendő. Hiszen ugyan úgy, ahogy Isten a teremtést sem akarja végbevinni az ember nélkül, úgy a kiengesztelődésében is társat keres az emberben. Ő belesóhajtja, belelélegzi a világba Istenségét: a megbocsátásra való készségét, hajlandóságát, de azzal a sóhajtással, hogy vajon, kinek van rá szüksége, ki óhajtja az Ő irgalmas szeretetét. Az Isten által megkezdett teremtésben, a természetben nincs meg az az adottság, az a képesség, hogy Isten üzenetére, kihívására akár igent, vagy akár nemet mondjon. Erre csak, és egyedüli módon az ember lehet képes. Az embernek kell választ adnia a csodára, a meghívásra – az üzenetre -, a felajánlott áldozatra. Annak az embernek, aki együgyűségében, ezt az áldozatot kikényszerítette Istentől, vagyis áldozatra kényszerítette Istent. Istennek, még az emberrel szemben is felvállalt alázatának megtapasztalása döbbentheti rá (az embert) arra, hogy válasza mennyire nem végleges, mennyire megmásítható, felülírható, korrigálható. De, mert Isten számára, és Isten akaratából a pillanatnyi állapota a teremtett világnak nem végleges, így az ember válaszát sem fogadja el véglegesnek. Időbe és térbe helyezi Isten az embert, hogy megérthesse, felfoghassa az üzenet lényegét, és kiszenvedhesse magából a maga válaszát rá. Újra és újra, megint és megint lehetőséget teremt, felkínálja a számomra, hogy vizsgáljam meg, a válaszom helyes volt, vagy sem. Akarom e megváltoztatni, vagy sem! És erre a lehetőséget mindaddig megadja, míg be nem látja, hogy az végleges, megmásíthatatlan.
Erre vonatkozik az utolsó vacsora alkalmából Jézus kérése: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” – Amíg be nem látjuk, hittel, és önmagunk meggyőzésével, hogy szükségem van Uram a Te bocsánatodra! Mikorra már felszakad a szívemből magaménak érezve a zsoltáros szavát: „Istenem vagy te, hálát adok neked, Istenem vagy te, magasztallak téged. Áldom az Urat, mert jó, mert irgalma örökkévaló!” Ámen
