Én szeretlek téged – mondom. De én tudom, hogy kit szeretek Benned?

Bölcs 2,1a.12-22 - Tévesen vélekedve azt mondják egymásnak: „Rövid az életünk ideje és szomorú, nincsen orvosság az ember halála ellen, és nincs, akiről tudnák, hogy visszajött az alvilágból. Leselkedjünk tehát az igazra, mert az utunkban áll, és ellenkezik tetteinkkel, törvényszegést vet a szemünkre, s megszól, hogy vétettünk a tisztesség ellen. Azzal kérkedik, hogy nála van az Isten ismerete, és Isten gyermekének mondja magát. Nézeteinknek ő a vádlója, még az is terhes nekünk, ha látjuk őt, mert élete másokétól különbözik, és ösvényei egészen különösek. Ő komolytalannak néz minket, tartózkodik útjainktól, mint a szennytől, s boldognak hirdeti az igazak végét, és azzal dicsekszik, hogy Isten az ő atyja. Lássuk tehát, igazak-e beszédei? Tegyük próbára, mi lesz majd vele, tudjuk meg, milyen lesz a vége! Mert ha az igaz Isten gyermeke, akkor ő meg is óvja, és kiragadja ellenségei kezéből. Tegyük őt próbára szidalommal, kínzással, hogy megismerjük szelídségét, és kipróbáljuk állhatatosságát! Ítéljük őt gyalázatos halálra, mert - amint mondja - oltalomban részesül!” Így gondolják ők, de tévednek, mert gonoszságuk vakká tette őket. Nem ismerik Isten titkait, nem remélik a jóság bérét, és nem tekintik a szeplőtelen lelkek jutalmát.

Jn 7,1-2.10.25-30 - Ezek után Jézus átment Galileába. Nem akart ugyanis Júdeába menni, mert a zsidók halálra keresték. Közel volt a zsidók ünnepe, a sátoros ünnep. Amikor azonban testvérei felmentek az ünnepre, ő is felment, de nem nyilvánosan, hanem mintegy titokban. A jeruzsálemiek közül egyesek azt mondták: „Nem ő az, akit halálra keresnek? Íme, nyilvánosan beszél, és semmit sem mondanak neki. Talán a főemberek valóban fölismerték, hogy ő a Krisztus? Róla azonban tudjuk, hogy honnan való, a Krisztust pedig, amikor eljön, senki sem tudja, honnan van.” Akkor Jézus, aki a templomban tanított, így kiáltott fel: „Ismertek engem is, és azt is tudjátok, hogy honnan való vagyok. Márpedig én nem magamtól jöttem, hanem az küldött engem, aki Igaz, akit ti nem ismertek. Én ismerem őt, mert tőle vagyok, és ő küldött engem.” Ekkor szerették volna elfogni, de senki sem emelte rá kezét, mert még nem jött el az ő órája.

Én szeretlek téged – mondom. De én tudom, hogy kit szeretek Benned? Te tudod, hogy én kit szeretek Benned? Ki tudja, hogy én kit szeretek Jézusban?

Ki tudja megítélni azt a zsidót, aki össze volt teljesen zavarodva, nem tudta, hogy Jézust kinek tartsa, hogyan higgyen Neki, és mire menjen az Ő szavaival?

Mennyivel egyszerűbb nekem, akinek nem kell a tapasztalatommal, látásommal, hallásommal, tapintásommal, sőt, a többiek Róla alkotott véleményével összevetni azt, Akit én ismerek a Szentírásból? Hiszen egyikőtök sem tapasztalt többet Róla – testi érzékszervein keresztül – mint én, így egyikőtök véleménye sem lehet az enyémnél hitelesebb.

Én, tudva és akarva, hitemből bonthatom ki Jézust, és mondhatok igent szavaira. Igen Jézus, én tudom, hogy Te Isten vagy, mert én úgy ismerlek téged, ahogy Rólad, ahogy Téged megörökítettek számomra azok, akik számára bizonyosság lett szenvedésed, halálod, majd feltámadásod. Akik láthatták, hogy az Atya elragad téged e világból, hogy Isteni lényed teljességére jutottál. Így lehettek tetteid és szavaid hitelesítetté. Számomra az Atya az, aki tanúságot tesz, és aki e tanúságot hitelesíti, az a Szentlélek, aki meggyőz, kétséget nem tűrve bennem. Amiért hálás vagyok. De, amiért még hálás vagyok, hogy a Szentlélek ereje munkálkodott bennem, egész életemen keresztül, már szüleimben, akik megkereszteltettek, megismertettek Veled, Aki Lélek vagy, Aki elragadtál, és nem engedted meg, hogy azoknak higgyek, akik Rólad mást mondtak mondanak, mint Akit én magam megismerhettem képzeletemmel, lelkem szabadságában, szellemem és e világi testem tapasztalatai árán, vagy ellenére is. Ugyanakkor azt is köszönöm, azért is hálás vagyok, hogy nem engeded meg, nem hagyod, hogy leragadjak annál az ismeretnél, akit mások ismernek a Te személyedben, mert Te személyesen akarsz bennem és velem azonosulni, hogy személyesen legyen nekem Rólad ismeretem. Ez az, amiről azt mondom, hogy nem abban az Istenben hiszek, akiket megismerhettem szüleim, és nevelőim által, akiket tisztelek, és szeretek azért is, amiért megismertettek az ő Istenükkel, és amely ismeretre épülhetett, abba beleoltódhatott az én ismeretem Rólad, ki engem magadénak ismersz, Aki engem nevemen szólítasz, ugyanakkor nem vagy múlt idő, vagy jövőidő. Mert Te számomra akarsz, és akartad, akarod, és mindig akarod, hogy jelen idejű alakodban ismerjelek, legyen Veled kapcsolatom. Aki nem félelmet akarsz bennem kelteni, nem szenvedést kínálsz a számomra, hanem pontosan minden kudarc, minden kétség, minden kishitűség, keserűség, bizonytalanság és félelem, bűn és gyötrődés, magányon, örömön, a legszemélyesebb és a legemberibb, a legintimebb emberi érzéseimben, megpróbáltatásimban, kudarcokban és sikerekben, szerelmekben és az elfogadásaim küzdelmeiben jelen vagy, enyém vagy, és engem elfogadsz, készen rá, hogy kiengesztelődjél velem, megbocsáss, hogy irgalmas szereteteddel nagyvonalúan felülemelkedetten felemelj bukdácsolásaimon. Mégsem pátyolgatsz, megengeded, hogy férfiként és emberként szabadon élhessem életem, felelősséggel, és felelőtlenül, hűséggel, és kétkedéssel, állhatatosan és állhatatlanul, Téged elitélve, megtagadva, vagy éppen felmagasztalva, dicsőítve, áldva, és hálálkodva. Mert azt akarod, hogy ebben a tipródásomban, vergődésemben megértsem: Te mit nevezel szeretetnek, amit személyemben a Te akaratodból, vágyaidból, megvalósíthatnék én, így egy apró, parányi részt, aki én lehetek Belőled ebben a világban, azt megszentelhesd; csak mert megértem, hogy Te, általam, velem és bennem is meg akarod szentelni azt, amit jónak teremtettél. Igen, azt akarod, azt szeretnéd elérni, hogy én, és mi emberek is belássuk, elhiggyük, hogy amire Te azt tudtad mondani, „hogy nagyon jó mindaz, amit” alkottál (l.: Ter 1,31), az számunkra is jó. Arra a pici részre ebből a nagy világmindenségből, ami a mi világunk. Tehát, nem arra kell törekednem, hogy minél többet megismerhessek ebből a világból, ami képtelenség, hanem arra, hogy ami az én világom, azt képes legyek megszelídíteni. Oly módon szeretni, jónak tartani, hogy megértem, mi miért olyan és mi végre olyan, amilyennek teremtetted az én számomra.

Mert hiszen, én nem magamtól jöttem, nem is szüleim számára, vagy csupán akaratából, hanem az küldött engem e világra, Aki Igaz, akit ti, mások, nem ismernek, nem ismertek. De én, ismerlek téged Atyám, úgy, ahogy Te megismertetni akarod magadat velem, mert Te azt akarod, hogy ismerjelek, hogy tudomásom legyen arról, hogy Te küldtél e világra engem, akkor is, ha ezért engem mások keresztre feszítenek. Nekem is, ahogy Jézusnak, az Atyáért, ki az én Atyám is vagy, keresztre kel feszülnöm, ahhoz, hogy megdicsőítselek téged – abban a szeretetben, amiben szeretsz engem, amit nekem adsz magadból, és amit nekem ismerni engedsz magadból, hogy azzal a szeretettel szeressem a világot, amit teremtésedből velem megosztani kész vagy és akarsz -, aki mindegyikünkben, egyenként meg akarsz dicsőülni, hogy dicsőségedben majd Veled közösségre leljünk. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor bizony, ha eljutunk arra, akkor nem érezhetjük jól magunkat a Veled való közösségben. Mert dicsőségedben akkor, nem találjuk meg a magunk dicsőítését és így dicsőségemet sem. De, most, ebben az életállapotomban én arra akarok, szeretnék, igyekszem törekedni, hogy dicsőségedet, a Te végtelen jóságodat megismerje a világ, az én világomban az, aki még nem ismer, nem ismerhet, de vágyakozik, kész rá, és szeretne megismerni téged, az Igaz Istent, Akit Jézus Krisztus kinyilatkoztatni kész a számunkra. Akit megmutatni akar nekem, és mindenki másnak. Jöjj Szentlélek Úr Isten segíts, hogy jelen állapotomban, helyzetemben kész lehessek keresztre feszülni inkább, mint bárkiben is téged keresztre feszítselek! Ámen