Nekünk, keresztényeknek könnyű dolgunk van

2Sám 24,2.9-17 - Meg is hagyta a király Joábnak, serege vezérének: „Járd be Izrael valamennyi törzsét, Dántól Beersebáig és számláljátok meg a népet, hogy tudjam a számát.” Erre Joáb átadta a királynak a nép összeírásának eredményét, amely szerint Izraelben nyolcszázezer kardforgató, erős férfi, Júdában meg ötszázezer harcos akadt. Ám a nép megszámlálása után bántotta Dávidot lelkiismerete, s azért Dávid azt mondta az Úrnak: „Nagyon vétkeztem e tettel, de kérlek, Uram, bocsásd meg szolgád vétkét, mert igen esztelenül cselekedtem.” Mire Dávid reggel felkelt, az Úr a következő szózatot intézte Gád prófétához, Dávid látnokához: „Eredj és szólj Dávidhoz: Ezt üzeni az Úr: Három dolog közül választhatsz: válassz közülük egyet tetszésed szerint, s én azt cselekszem meg veled.” Gád el is ment Dávidhoz és jelentette neki: „Vagy hét esztendeig éhínségnek kell jönnie országodra, vagy három hónapig menekülnöd kell ellenségeid elől, s azoknak üldözniük kell téged, vagy pedig három napig döghalálnak kell lennie földeden. Nos, gondolkodj, s határozz, milyen választ vigyek annak, aki engem küldött.” Azt mondta erre Dávid Gádnak: „Nagyon szorongok, de jobb az Úr kezébe esnem (mert nagy az ő irgalmassága), mint az emberekébe.” Döghalált bocsátott tehát az Úr Izraelre attól a reggeltől kezdve a megszabott ideig, s meghalt a népből Dántól Beersebáig hetvenezer ember. Amikor azonban az Úr angyala Jeruzsálemre nyújtotta ki kezét, hogy azt is elpusztítsa, megkönyörült az Úr a nyomorúságon és azt mondta a nép öldöklő angyalának: „Elég, vondd vissza immár kezedet.” Amikor ugyanis az Úr angyala a jebuzita Arauna szérűje mellett volt, így szólt Dávid az Úrhoz, amint meglátta a nép öldöklő angyalát: „Én vagyok az, aki vétkeztem, s aki gonoszul cselekedtem; de ők, a juhok, mit követtek el? Kérlek, forduljon tehát kezed én ellenem s az én apámnak háza ellen!”

Mk 6,1-6 - Ezután kijött onnan, és elment a saját falujába. A tanítványai követték. Amikor szombat lett, elkezdett a zsinagógában tanítani. Sokan, akik hallgatták, csodálkoztak tanításán, és azt kérdezték: „Honnan vette ez mindezt? Milyen bölcsesség az, amely neki adatott? És milyen csodák történnek a keze által? Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk?” És megbotránkoztak benne. Jézus pedig azt mondta nekik: „Nem vetik meg a prófétát, csak a maga hazájában, a rokonságában és a házában.” Nem is tehetett ott egy csodát sem, csak néhány beteget gyógyított meg, kezét rájuk téve. És csodálkozott hitetlenségükön. Ezután bejárta a helységeket a környéken és tanított.

„Nekünk, keresztényeknek könnyű dolgunk van, ha Istenről beszélünk, mert Isten emberré lett. Tehát azzal, hogy ő emberré lett, minden emberi dolog Istenről beszél.” Jézus korában, a zsidóság, el sem tudta képzelni, hogy ilyen módon jöhet el a megváltás. Az előző mondatot az utolsó hegycsúcs című filmből idéztem. De onnan van Pablo atyától is ez az idézet: „Előfordul, hogy olyan emberektől tanulhatunk, akik látszólag távol vannak Istentől, viszont még meg van bennük a rácsodálkozás képessége. Meg van még bennük a meglepődés képessége, az, hogy tudnak várni a váratlanra, hogy magukkal ragadnak másokat, és hagyják, hogy Isten is magával ragadja őket. És annak a tudata, hogy Isten létezik, hogy Ő az én Atyám, és, hogy kiválasztott engem. Ráadásul Isten mindig meglep minket. Ez nagyon fontos. Persze, mindig csak azt lepi meg, aki hagyja magát meglepni. Mert az esetek többségében a rendkívüli dolgokat, még ha az orrunk előtt történnek is, mi nem vesszük észre.” Istenünk a meglepetések Istene! Azt nagyon nehéz megértenünk és elfogadnunk tőle, hogy mindig olyan dologgal olyan módon lep meg bennünket, amivel a javunkat akarja szolgálni. Sokszor, talán állandóan, mi magunkat mindig olyan dolgokkal akarjuk meglepni, ami nem a javunkat szolgálja, hanem e világba beletöppedésünkre való. Mert földhözragadtak vagyunk. Nem merünk elrugaszkodni. Félünk, ha nem állunk két lábbal a földön, amikor nem mi alakítjuk az életünket, amikor bízni kellene másban, talán pontosan Istenben. Nem merjük rábízni magunkat. Csak már akkor mondjuk, hogy „bízom benned”, amikor már semmi másban nem tudunk megbízni, már magunkban sem. Amikor már egészen elbizonytalanodtunk, és mindenben csalódtunk. De, valójában, ha akkor, valami kis reményt találnánk, ami evilági, de bele kapaszkodhatnánk, akkor is előbb az előző bizalmunkat vonnánk vissza Istentől, és abba a másik, e világhoz szokott bizalmat szavaznánk meg. Milyen együgyűek is vagyunk! Amit természetesnek tartunk, mert anyagi mivoltunk szerinti természetünk része, abban bizalomra találunk. De, ami isteni természetünk szerinti, nem kötődés, nem kényszeredettség, és nem kényszerű ragaszkodás, hanem bátorságot igényel, és szabad választásként kínálkozik, attól már idegenkedünk, félünk. Nincs bennünk vállalkozói szellem; vagy inkább alázat, szelídség, szerető megengedés. Az a „legyen meg a Te akaratod” engedelmessége hiányos bennünk.

Kinek is hiszek? Igen, fel kell tennem magamnak a kérdést, időről időre, újra és újra: kinek is hiszek?

Nem is igaz az, hogy könnyű dolgunk van, nekünk, keresztényeknek. Ezt mi úgy ismerjük, hogy könnyelműek vagyunk, nagystílűek, és bizalmatlanok. De pontosan azzal, aki velünk szemben bizalommal van! Kincseinket elherdáljuk, fel sem fogjuk, mekkora érték van birtokunkban. Nagystílűen bánunk vele, és elherdáljuk, a disznók elé szórjuk.

Nyitottság, készen lenni a befogadására annak, aki elénk siet jóságával, szeretetével, nagylelkűségével, bizalmával.

Uram, Istenem. Te vagy az, Aki kész vagy minden pillanatban rá, hogy meglepetést okozz a számomra. Bárcsak képes lehetnék rá, hogy minden pillanatban meglepődjek a Te végtelen nyitottságodon, és engem ostromló szereteteden. Nem is ostromló, de alkalmazkodó, ugyanakkor, vágyódó rá, hogy általam lehessél valaki. Teremtettségedben, tulajdonodban, melyet elém társz, rám bízol, megajándékozol vele. Bárcsak tudnám embertársaimban is felismerni a Te szüntelen ajándékozó szándékodat! Segíts, hogy képessé legyek istenarcúvá lenni! Ámen