Azt kérdezed Uram, hogy mit gondolok

2Sám 18,9-10.14b.24-25a.30 - 19,3 - Történetesen Absalom is Dávid szolgái elé került. Öszvéren nyargalt ugyanis, s amikor az öszvér egy sűrű és nagy cserfa alá jutott, Absalom fennakadt fejénél fogva a cserfán, s amíg ő függött ég és föld között, az öszvér, amelyen ült, továbbhaladt. Meglátta mármost ezt valaki és jelentette Joábnak: „Láttam Absalomot, amint egy cserfán függött.” Azt mondta erre Joáb: „Nem teszek úgy, ahogy te akarod, hanem megtámadom előtted.” Kezébe vett tehát három dárdát, és beledöfte Absalom szívébe. Mivel még vonaglott a cserfán függve, Dávid éppen a két kapu között üldögélt. Ekkor az őr, aki a kapu tetején, a kőfalon volt, felemelte szemét, s látta, hogy egy magányos ember fut feléje. Lekiáltott tehát és jelentette a királynak. Azt mondta erre a király: „Ha egyedül van, jó hír van szájában.” Mialatt pedig az igyekezett és mind közelebb jutott, Azt mondta neki a király: „Fordulj meg, s állj ide.” Amikor erre az megfordult és félreállt, megjelent Kúsi is, s amikor megérkezett, azt mondta: „Jó hírt hozok, uram király, mert az Úr kiszabadított ma téged mindazoknak a kezéből, akik felkeltek ellened.” Azt mondta erre a király Kúsinak: „Békén van-e a gyermek, Absalom?” Kúsi azt felelte: „Úgy járjanak, mint e gyermek, az én uramnak, a királynak ellenségei, s mindazok, akik vesztére törnek.” Elszomorodott erre a király, felment a kapu felett levő terembe és sírt, s ezt mondogatta járva-kelve: „Én fiam, Absalom! Absalom, én fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted, Absalom, én fiam, én fiam Absalom!” Hírül vitték erre Joábnak, hogy a király siratja és gyászolja fiát. Gyászra fordult erre a győzelem azon a napon az egész nép számára, mert hallotta a nép azon a napon, hogy beszélik: „Bánkódik a király a fián.”

Mk 5,21-43 - Amikor Jézus ismét áthajózott a túlsó partra, nagy tömeg gyülekezett oda köré, ahol ő a tó partján volt. Ekkor odajött hozzá egy zsinagóga-elöljáró, akit Jairusnak hívtak. Amikor meglátta őt, a lábaihoz borult, és így esedezett hozzá: „A kislányom halálán van, jöjj, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” El is ment vele. Nagy tömeg követte és szorongatta. Egy asszony, aki tizenkét esztendő óta vérfolyásos volt, és sokat szenvedett a számtalan orvostól, elköltötte mindenét, de semmi hasznát nem látta, hanem még rosszabbul lett, amint Jézusról hallott, hátulról odament a tömegben és megérintette a ruháját. Azt gondolta: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Valóban mindjárt megszűnt a vérfolyása, és érezte testében, hogy meggyógyult betegségétől. De Jézus, aki azonnal észrevette, hogy erő ment ki belőle, a tömeghez fordult és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai azt felelték neki: „Látod, hogy mennyire szorongat téged a tömeg, és mégis kérdezed, ki érintett engem?” Erre körültekintett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony pedig, aki tudta, hogy mi történt vele, félve és remegve előjött, leborult előtte, és őszintén elmondott neki mindent. Ő pedig ezt mondta neki: „Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével, és légy mentes a bajodtól.” Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga-elöljárótól, és azt mondták: „A lányod már meghalt. Minek fárasztanád tovább a Mestert?” Jézus meghallotta, hogy mit mondtak, és így szólt a zsinagóga-elöljáróhoz: „Ne félj, csak higgy!” Nem engedte meg, hogy más vele menjen, csak Péter, Jakab és János, Jakab testvére. Odaérkeztek a zsinagóga-elöljáró házába, ahol látta a tolongást, s a nagy sírást és jajgatást. Bement, és azt mondta nekik: „Miért zajongtok és sírtok? Nem halt meg a gyermek, csak alszik.” De azok kinevették. Ekkor elküldte onnan mindnyájukat, maga mellé vette a gyermek apját és anyját és a vele lévőket, és bement oda, ahol a gyermek feküdt. Megfogta a gyermek kezét, és azt mondta neki: „Talíta, kúmi!” - ami azt jelenti: „Kislány, mondom neked, kelj fel!” - A kislány azonnal fölkelt és járkálni kezdett. Tizenkét esztendős volt. Mindenki nagyon csodálkozott. Ő pedig szigorúan megparancsolta nekik, hogy ezt senki meg ne tudja; majd szólt nekik, hogy adjanak neki enni.

Azt kérdezed Uram, hogy mit gondolok, miért van e két írás egy lapon? Valóban, ez érdekel.

Ellentmondás, vagy összefüggés van e két történés között? Ki benne a közös, illetve mi az, ami benne közös, hogy összekapcsolja a történeteket, és történelemmé tegye? Melybe bele áll az én és a mai kor története is! Semmi sem eset, vagy, önmagában álló esemény csupán. Bár ember tekintheti úgy, azonban Isten színe előtt minden egységgé áll össze.

Ahogy láttuk az elmúlt napokban, Dávid király elbujdosik, menekül szégyenében, bűne miatt az Úr elől, a nép elől, a hatalom elől, amire nem tartja már magát méltónak. Így kerül Absalommal, harmadik fiával, a trónon örökösével viszályba, aki erőszakkal akarja megszerezni Dávid trónját. De, akit apja, még mikor annak életére tör is, védeni akar. Parancsba adja, hogy kíméljék a fiút az ütközetben is. Ennek ellenére, parancsának ellenszegülve öli meg Joáb Absalomot. Dávid király, ez az érző ember, aki Sault sem volt képes megölni, annak ellenére, hogy az a halálát akarta, most szenved fia halála miatt. Csak emlékeztetőül, hogy Dávid nemzetségéből származik a megváltó, Jézus!

Nem elég, hogy bűnéért vezekelnie kell, még fia halála is teherként nehezedik rá. Elveszettnek érzi magát, és azt, mi az apának legdrágább, a fia miatt is meg kell tanulnia, értenie, hogy semmihez sem ragaszkodhat az ember. Semmije sincs, csak az, ami Istentől ígérete van, mi Istentől való. Nincs emberi akarat, mi teljesüljön, ha az Isten szándékával nem egyezik!

De, az ószövetség, és a történelem hosszú sora tele van ezzel és az ehhez hasonló emberi erőfitogtatással: mikor az ember felül akarja múlni az Istent a maga akaratával. Az én életem is tele van ilyen eseményekkel, mire eljutottam oda, hogy megértsem: rajtam csak Isten segíthet. De, mikorra már minden, Istentől kapott képességeimmel visszaéltem, kijátszottam minden kártyámat, elvesztettem minden játszmámat, értem meg, érthetem meg, mit jelent az, mit ér az, hogy Isten szeretete éltető!

Lám, Dávid király is belátja, hogy folytatnia kell amit Isten akaratából elkezdett, ez a dolga, és nem más. Nem kesereghet a maga hiányosságain, veszteségein, amikor Isten feladatot bízott rá.

Valószínűleg így volt a vérfolyásos asszony is, a maga életével, sorsával, amikor erőt vesz magán, és mint utolsó remény, megérinti Jézus ruháját.

De így lehetett a zsinagóga elöljárója is. Minden reményét, erejét, hatalmát latba vetette, hogy lányát megmentse az életre. Mikor már semmi sem maradt abból, amibe hitt – e világi erejéből, akkor képes segítséget kérni attól, akit talán eddig semmibe sem vett. Talán nem tekintette a zsinagóga elöljárója Jézust addig Isten fiának, míg csak magában és a maga eszében hitt. Kellett, szüksége volt rá, hogy a szívével lásson, hogy megérezze azt, hogy a lánya elvesztésébe beleszakad a szíve. Azt is mondhatta volna Jézusnak: „jöjj, tedd rám kezedet, hogy meggyógyuljak és éljek! Hinni akarom, hogy Te vagy az akit várunk!”

Igen, Uram, meggyőző a Te tanításod, hogy el kell vesztenem magam, és el kell vesztenem azokat, akikben hiszek ebben az életben, hogy a Benned való hit, életre keltsen. Te vagy az élet, és minden élet forrása! Te itt vagy, köztünk jársz, hogy bennünket meggyőzzél arról, hogy az élet Benned van, és általad van életünk! Utoljára fordultam Hozzád segítségért, mikor már mindent veszni láttam. De most már Uram minden napomat hálával, és imádsággal, Veled akarom kezdeni, mert tudom, hogy életem Benned fakad, forrásozik, éltetőm Te vagy! Erről az éltető erőről enged, hogy tanúskodhassak! Ámen