Isten tanúságáról próbálok ma elelmélkedni

1Jn 5,5-13 - Ki más győzi le a világot, mint aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia? Ő az, aki víz és vér által jött, Jézus Krisztus. Nem csupán víz által, hanem víz és vér által. És a Lélek az, aki tanúskodik arról, hogy a Lélek igazság. Mert hárman vannak, akik tanúskodnak: a Lélek, a víz és a vér; és ez a három egy. Ha az emberek tanúságát elfogadjuk, Isten tanúsága nagyobb. S Isten tanúsága az, hogy tanúságot tett az ő Fiáról. Aki hisz Isten Fiában, az magában hordozza Isten tanúságát. Aki nem hisz a Fiúnak, hazugnak tartja őt, mert nem hisz abban a tanúságban, amelyet Isten tett az ő Fiáról. A tanúság pedig az, hogy Isten örök életet adott nekünk. És ez az élet az ő Fiában van. Akiben a Fiú van, annak van élete; akiben nincs Isten Fia, annak nincs élete. Ezeket azért írom nektek, hogy tudjátok: nektek, akik hisztek Isten Fiának nevében, örök életetek van.

Lk 5,12-16 - És történt, hogy amikor egy városban volt, íme, egy leprás férfi meglátta Jézust, arcra borult, és ezekkel a szavakkal kérlelte őt: „Uram! Ha akarod, te megtisztíthatsz engem.” Ő pedig kezét kinyújtva megérintette őt, és szólt: „Akarom, tisztulj meg!” Azonnal eltávozott róla a lepra. Erre ő meghagyta neki, hogy senkinek se szóljon, hanem „menj, mutasd meg magadat a papnak, és mutass be áldozatot tisztulásodért, amint Mózes rendelte, bizonyságul nekik.” De a híre annál jobban elterjedt. Sok ember gyűlt össze, hogy hallják őt, és meggyógyuljanak betegségeikből. Ő azonban visszavonult a pusztába, és ott imádkozott.

Isten tanúságáról próbálok ma elelmélkedni. Vagyis: Jézus Krisztus személyéről, Aki a Fiú, Akiben Isten elrejtette számunkra tanúságát, Róla. Jézus az egyetlen a világon - eddig - Aki kétszer született közénk. Az asszony által, ahogy születik mindegyikünk. Erről a születésről előbb az a víz ad jelet, melyet úgy nevezünk, hogy magzatvíz. Mely a teremtmény első közege, de mely előbb távozik, onnan, mint az újszülött. Majd ezt az életet kiontják, úgy, hogy vért ontják. De ezt követően születik Jézus, az üdvözítő a Lélek által. Akit tanítványai nem ismernek fel, aki a zárt ajtón át is közéjük lép, aki ezt követően is eszik, és beszél velük, majd felvétetik az Atya teljességébe. De elküldi a Lelket, hogy tanúságot tegyen arról, hogy mindez igaz.

És a világ, aki nem fogadja be, az mindezzel nem tud mit kezdeni. De mi, akik hisszük, hogy ez megtörtént, hogy ez valóság és nem káprázat, azoknak örök élete van.

Mit kezdjünk, mire van az örök életünk? Ez az első kérdése annak, aki nem érti, mire szól a keresztségünk. De őszintén, mi mind, akik a keresztségben részesültünk, rajtunk kívül álló okokból, csak mert szüleink szubjektív, vagy objektív rálátásukkal az életre ez érdemben részesítettek bennünket, tudunk e ténnyel mit kezdeni? Érthető-e számunkra, hogy mit ér az a minősítése a keresztségnek, hogy szentség? Talán e fogalom is annyira hétköznapivá lett számunkra, hogy közhelyként említjük, ahogy magát a keresztséget is? Hiszen természetes velünk járója az életünknek, így mondjuk, hogy mit is kell ezzel foglalkozni, ez van, na jó!

Ha ezzel a természetességgel elvagyunk, nem vagyunk még keresztények. Keresztények akkorra leszünk, ha a keresztségünk, a szentségi állapotunk, és az örökkévalóságunk önmagunk által értékké alakul át. Ami tudatosságot, a természetes voltunk átdimenzionálását, átértékelésével veheti kezdetét. Mert az, hogy milyen egészséggel, milyen fizikummal, vagy milyen értelmi képességgel bírok, az is csupán természetes, és magától értetődő, amihez senkinek és semminek nincs köze, egyedül a sajátom, és ebből kell megélnem? Hiba az is, ha magunk fizikai mivoltáról is csupán csak így gondolkodunk. Mert, semmi sem magától értetődő. Ugyanis, ha az volna, akkor mindegyikünk egy falanszter sablonosságú képződménye lehetne ennek a világnak, nem volna személyiségünk, egyéniségünk, karakterünk, és semmi sem, ami megkülönböztetné egyikünket a másikunktól. Unalmasak lennénk, és lennénk egymás számára is. De nem így van. És, mert nem így van, talán van ezzel valami dolgunk. Legfőképpen hálásnak kell lennünk érte. De, ha általánosságban hálát érzünk ezért, akkor azzal azt fejezzük ki, hogy tiszteljük a transzcendens, a természet felett álló, számunkra fel nem fogható világot. Ami egy nagy lufi, ami bármelyik pillanatban kipukkanhat, ha éppen valami személyes csalódás ér bennünket.

Ha hálánkat valamilyen közegben próbáljuk kifejezni, például a művészetek nyelvén, vagy vallási módon, esetleg az ezotéria – titokzatosság szubjektív értelmezése - kifejezőeszközeivel, akkor önmagunknak spirituális, lelki tartalmat is tulajdonítunk már, azonban, még mindig önmagunk körül forgunk többnyire.

Azonban, ha magunk és környezetünk, pláne e kettő viszonyrendszerének megismerésében szerzett élményekért képesek vagyunk egy olyan – mindezeken kívül való - személynek hálánkat kifejezni akiről hisszük, hogy köze van mindehhez; igen, akkor már közelítünk az Istenhithez. Amin már el lehet indulni, hogy végül eljuthassunk oda, hogy én és Ő valami olyan személyes viszony rendszerben vagyok, amiből én vagyok a megajándékozott, az általa tisztelt, szeretett, fontos, és egyedülien, meg nem ismételhetően fontos személyiséggel bíró „áldozat”, aki áldozhatok Neki, aki tehetek ezért a jóért Neki valamit, hogy érezhesse a hálámat. De ez még mindig csak az első lépcsőfok, amit tettem, megléptem a felé a teljesség felé, melyből valónak érezhetem magam, és melyhez tartozó lehetek. Beavatottja vagyok titkainak! Ez a keresztség, amely megjelöl. Bizony, e világban rengeteg, talán úgy gondolhatjuk, hogy bármely társaságnak, közösségnek lehetünk tagjává, amivel élhetünk, és vissza is élhetünk a magunk javára. Azonban Krisztus társaságának nem lehet bárki a tagja. Még ha felkenték sem, csak az, aki elhiszi, megéli beleéli magát abba a szentségi állapotba, melyet Jézus, a Fiú nyilatkoztatott ki az ember számára. Aminek végső jutalma, érvényesülése az, hogy örök életünk lehet, mint örökségünk. Ha, értékévé lehetünk annak a teljességnek, ami Istenben az, ami Isten szemtől szembe való megismerésében válik, válhat valóságossá a számunkra. Igen, dadogunk erről, keressük a szavakat arra, amit csak sejtünk, érzünk, hiszünk, de reméljük, mert belénk égetett vágy, hogy elérhessük. Mégis több ez, mint kíváncsiság; mint az, hogy megszerezzük azt a tárgyat, eszközt, amit most éppen hirdetnek, reklámoznak, mert eladni akarják feltétlenül.

Érezzük, hogy másról van szó, amikor az örök életről hallunk, amint nekünk ad Isten, az Atya, anélkül, hogy kérnénk. Nem eladó, nem kell érte dolgoznunk, csak hinnünk kell, hogy értékké, örök érvényű értékünkké lehet! Nos, ez az, ami izgalmas, felspannol, inspirál, érdeklődővé tesz, és még talán cselekvésre is késztet, hogy felérjem, ha ésszel nem is, de hittel, hogy mit jelenthet ez számomra, hogy örök értékűvé lehetek!

Igen, Atyám, hallani akarom, ahogy a leprás hallhatta Jézus szavaiból a Te akaratodat, vágyadat: „Akarom, tisztulj meg!” Neked adom leprámat, bűneimet, elfordulok evilági minden vágyamtól, hogy Veled juthassak közösségre! Hiszem, ahogy a leprás: „Uram! Ha akarod, te megtisztíthatsz engem.”; Uram! Atyám! Te megváltasz engem, Te képes vagy átformálni engem, hogy én magam is Isten arcúvá és Isten lelkületűvé legyek, ahogy Jézus lehetett azzá, amint magadénak vallottad Őt! Ámen