Amik vagyunk, nem magunktól vagyunk

1Jn 2,29 – 3,6 - Ha tudjátok, hogy ő igaz, akkor azt is tudjátok, hogy mindaz, aki igazságot cselekszik, tőle született. Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, mint ahogy ő is szent. Mindaz, aki bűnt cselekszik, törvényszegést is elkövet, mert a bűn törvényszegés. És tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűneinket, és benne nincsen bűn. Mindaz, aki benne marad, nem vétkezik, és mindaz, aki vétkezik, nem látta és nem ismerte őt.

Jn 1,29-34 - Másnap látta, hogy Jézus közeledik hozzá. Erre így szólt: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét! Ő az, akiről mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel.” János tanúságot tett és azt mondta: „Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: »Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.« Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.”

Amik vagyunk, nem magunktól vagyunk. Isten alkotott bennünket a maga hasonlatosságára. De életet adott, szabaddá tett, hogy ne a szolgaság lelkével, hanem a Fiú Lelke által – a magunk szabad belátása, hite által – lehessünk képesek Őt úgy szólítani: »Abba, Atya!« (l.: Gal 4,6) De vajon e megszólítás milyen mélyről forrásozik belőlem? Jézus sugallja e kérdést, Simon Péternek tett kijelentése nyomán (l.: Mt 16,17). Mert nem elég az, ha a katekézis ismerete, a tanult vallásosságom mondatja velem a megszólítást, vagyis: „a test és vér” szava. Szabadon, érdektelenül, de befogadón, a hit ereje – azazhogy a magam gyengesége, erőtlensége, mely megengedő a Szentlélek általi fogantatásnak – által, amint a bimbó a nap sugaraira kifakad, úgy törjön elő belőlem a szó nyomán az apai szeretet és tisztelet iránti alázat, bizalom, végül engedelmesség. Megengedni az Istennek, hogy Atyám lehessen! Ez bölcsője annak, ami nyilvánvalóvá teheti azt, hogy mivé lehetünk.

Persze, amikor meg fog jelenni isteni dicsőségében, akkor könnyű lesz előtte leborulni, összeomolni. Belátni, hogy esélyem sincs többé az okoskodásra. János erről próbál biztosítani bennünket, hogy ha már most ezzel a reménységgel, hittel éljük meg a várakozásunkat, készületünket a Vele való találkozásra – megengedőn, ráhagyatkozón -, akkor jól tesszük, mert azzal megszenteljük magunkat. Vagyis Isten szent – őszinte, végtelenül áttetsző tisztaságából, egyértelműségéből – mivoltából elővételezünk a magunk számára.

Uram Jézus, tudom, hogy minden keresztényt arra hívtál, hogy Igédet hirdesse és kövesse. Bár közelebb lennék hozzád, hogy egyre inkább azzá váljak, akinek szeretnél engem! Tökéletesíts engem kegyelmed által! Mennyei Atyám, erősítsd hitemet, szeretetemet, és reményemet! Ámen