minden jó kereszténynek

Bölcs 6,1-11 - Hallgassatok tehát, királyok és értsetek! Okuljatok, akik kormányozzátok a föld határait! Figyeljetek ti, akik sokaság fölött uralkodtok, és népek nagy számával hivalkodtok! Mert az Úrtól nyertétek a hatalmat, s a Fölségestől az uralmat, aki számonkéri tetteiteket, és kifürkészi terveiteket; mert, noha országa szolgái vagytok, nem ítéltetek igazul, nem tartottátok meg az igazság törvényét, és nem jártatok Isten akarata szerint. Iszonyúan és hamar megjelenik nektek, mert szigorú ítélet vár a hatalmon levőkre! A kicsiny ugyanis irgalmat talál, de kemény fenyítés vár a hatalmasokra, mert Isten nem tart senki személyétől, és nem fél senki rangjától, hisz a kicsinyt is, a nagyot is ő alkotta, s egyaránt viseli gondját mindegyiknek. Az erősekre azonban szigorúbb vizsgálat vár! Hozzátok szól tehát szavam, ti királyok, hogy bölcsességet tanuljatok, és el ne essetek! Mert, akik az igazságot igazságban megtartják, igazzá lesznek, s akik megtanulják, védelmezőre találnak. Kívánjátok tehát szavaimat, vágyódjatok utánuk, és okulásban lesz részetek!

Lk 17,11-19 - Történt pedig, hogy miközben Jeruzsálem felé tartott, átment Szamarián és Galileán. Amikor beért az egyik faluba, szembejött vele tíz leprás férfi. Távolabb megálltak, és hangosan kiáltoztak: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Amikor meglátta őket, azt mondta: „Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!” [Lev 13,49]. Történt pedig, hogy amíg mentek, megtisztultak. Az egyikük, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, hangosan magasztalta Istent, és lábai előtt arcra borulva hálát adott neki; s ez szamariai volt. Jézus megkérdezte tőle: „Nem tízen tisztultak meg? A többi kilenc hol van? Nem volt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” Aztán így szólt hozzá: „Kelj föl és menj; a hited meggyógyított téged.”

„… minden jó kereszténynek készebbnek kell lennie arra, hogy felebarátja állítását megmentse, hogysem elítélje. Ha nem tudja azt megmenteni, kérdezze meg őt magát, hogyan érti állítását. Ha helytelenül, javítsa ki Őt szeretettel. Ha pedig ez nem elég, használjon fel minden alkalmas eszközt, hogy felebarátja helyes értelmet adjon annak és megmeneküljön.” (Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyv 22.)

(- Ti. a tévedéstől. Szent Ignác nem ok nélkül állítja ezt a Saját életéből fakadó, de jelentőségében azon messze túlmutató „Megjegyzést” a Lelkigyakorlatok elejére. Nem a hit területéről, hanem a mindennapi életből vett példával mutatja be: minden dialógusnak elengedhetetlen feltétele, hogy eleve meglegyen bennünk a másik ember felé való nyitottság, odahallgatni tudás. Mennyivel inkább szükséges ez a lelki készség abban a dialógusban, amely az Isten és a lélek között folyik a Lelkigyakorlatban!)

A lelkigyakorlatos könyv ehhez a ponthoz hozzáfűzi megjegyzésként: "Nem a hit területéről, hanem a mindennapi életből vett példával mutatja be: minden dialógusnak elengedhetetlen feltétele, hogy eleve meglegyen bennünk a másik ember felé való nyitottság, odahallgatni tudás." De nem véletlen az, hogy e gondolatot a lelkigyakorlat elé illeszti be. "Mennyivel inkább szükséges ez a lelki készség abban a dialógusban, amely az Isten és a lélek között folyik a Lelkigyakorlatban!" - mondja a magyarázat.

Az már az én elmélkedésem, hogy egyetértve ezzel, teszem fel a kérdést, hogy mégis, ez milyen keretek között alkalmazható, a mindennapi életben? Pontosabban mit élek meg lelkem gyakorlataként, lelkigyakorlatként? Talán, nem helyes az, ha magamat kivonva a beszélgetésből, dialógusból, gyakorlatozónak tekintem, míg a másik, vagy többi személyt idegennek tekintem ebben. Úgy tartanám helyesnek, hogy, ha én gyakorlatozónak érzem az eseményt, akkor minden benne lévő személy is a gyakorlat szereplője lehessen, úgy a maga számára, ahogy tekintem az eseményt a magam számára. Vagyis, fontos talán az, hogy az a közeg, melyben a cselekmény zajlik, az, minden benne résztvevő számra azonos közegként lehessen érzékelhető, és értelmezhető. Ha ebben egyetértésre jutnak a jelenlévők, akkor talán sokkalta inkább lehet részvételük egymás számára is gyakorlattá, közösséggé. Még a hétköznapi életben is, krisztusi közösséggé, Krisztusivá. Ahol az Ő jelenléte elfogadott, megélhető, és közösséget teremtő lehet.

Ebből a gondolatmenetemből szeretném, ha az is kivilágosodna, hogy az, aki krisztusi nyitottsággal közeledik a másik emberhez bármilyen hétköznapi beszélgetésben, ahhoz, a másik emberből is kihallhatóvá válhat Krisztus szelídsége, alázata; talán elvárása és érdeke is. Még akkor is, ha nem nyitott az a másik arra, hogy az egymás közötti véleménycsere, eszmeáramlás, vagy egyszerűen önközlés, több annál, mint megosztás. Úgy gondolom, a megosztás akkor igazi, ha abban nem csupán magamat osztom meg, hanem a bennem élő, létező és működő krisztusi életet is megosztom.

Felmerülhet a kérdés, hogy lehetséges e ezt a kettőt szétválasztani? A magam válasza erre az, hogy lehetséges, amennyiben személyemet nem vagyok képes azonosítani Isten bennem lakó lelkével, azazhogy, elutasítom magamtól a Lélek hatalmát rajtam, gondolkodásomon, véleményalkotásomon, életmódomon, és ezért meg sem próbálom annak értékét kutatni, megismerni sem. Az ilyen ember a valóságos materialista, világi lény, aki a misztériumot magán kívül, tőle független létezőként éli meg.

Tovább megyek a kérdésfelvetésemmel: az ilyen emberrel kapcsolatosan szabad, vagy kell, hogy feladjam annak esélyét, hogy lelkigyakorlatos társalgásba kezdjek? Talán nem. Pontosan ez lehet egy kihívás, meghívás Isten részéről, hogy mutassak meg számára egy másik utat is, mint amit eddig ismert. Ebben az esetben, egy ilyen emberrel kapcsolatban, sokkal inkább lehet szerepe a megmentésnek, mint az ítéletnek. De, mert ez az ember nincs birtokában annak a kincsnek, aminek ismerete híján ítéletre sem érdemes. Előbb kell őt felvilágosítani, hogy milyen kincses ládikán ülve kortyolgatja sörét, csak, hogy észrevegye, hogy nem a korsóba kell kapaszkodnia, hanem a láda fülébe!

De, milyen könnyű erről elmélkedni, ellenben milyen nehéz ezt megélni, megvalósítani. Azonban nem félelem kell, hogy ettől eltávolítson, hanem a bátorság, a hit és szeretet bátorsága, mely reményt kelthet bennem arra, hogy lehetek a szeretet szolgálója. Aki az Isten – az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ebből a közösségből kell merítenem erőt, bizalmat, biztonságot, hogy ha párbeszédre, megosztásra kerül a sor, akkor bizonyosságom legyen az, hogy közöttünk jelen van a Szentlélek, aki megerősíti szeretet közösségemet azzal a másik emberrel, hogy közöttünk is létre jöhessen az a szeretetegység, ami eredendően megvan Isten háromszemélyű közösségében. De nem azért, mert a Szentlélek az, aki tesz azért bármit is közöttük, hanem azért, mert mindhárom személy ugyanazt érti a szereteten, és egyazon módon éreznek egymás iránt, és a teremtett valóság iránt is.

Hogy két ember a Szentlélek által eljuthat e erre a teljességre, azt csak remélhetem. De azért remélem, mert hiszem, hogy Isten ezt akarja elérni a közöttünk, általunk és velünk teremtett közösség által. Mely közösségben egyetlen egy közös nevező van, és az az Isten Szent Lelke, mely anyagi létünkben, mint tárgyban személyesül meg, és személyesíti meg mindegyikünket. Így válik mindenegyes ember Isten részévé, vagyis, mi mind, akik Isten hasonlatosságára lettünk teremtve, együtt valósítjuk meg Istent. Miközben a gonoszság ki akar szakítani ebből az egészből bennünket, részeket. Amire akkor lehet képes, ha hittel nem vagyok hajlandó elfogadni, azonosulni azzal az egésszel, Kinek része vagyok. Szavazatom számít. De sajnos, csak magamra szóló ítéletként utasíthatom el az Egészet. Ami nélkülem is egész marad, hiszen Isten önmaga tölti be azt a helyet, melyből én kivonom magam. Mert az egész, a teljesség, a szeretet soha nem maradhat hiányos. Köszönöm Istenem! Ámen