Építők vagyunk, de nem építőmesterek

Róm 8,18-25 - Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette a reménység ajándékozásával. Mert a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig. De nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. Üdvözülésünk ugyanis reménybeli. Látni azonban azt, amit remélünk, nem reménység; hisz ki remélné azt, amit lát? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor várjuk is türelemmel.

Lk 13,18-21 - Akkor így szólt: „Mihez hasonló az Isten országa, mihez hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz, amelyet egy ember fogott, és elvetett a kertjében. Azután felnövekedett és fává lett, úgyhogy az égi madarak az ágai közt fészkeltek” [Dán 4,8k.18]. Aztán így folytatta: „Mihez hasonlítsam Isten országát? Hasonló a kovászhoz, amelyet vett az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, amíg az egész meg nem kelt.”

Építők vagyunk, de nem építőmesterek. Mégpedig Isten országát építjük – ha nem romboljuk! Ezzel azt akarom mondani, hogy minden tevékenységet, amit az ember végez, vagy szakemberként, szakértelemmel végez, amihez társulhat a hivatástudat, a küldetéstudat, vagy csupán érzéssel, megérzéssel. De, mert rendelkezik valami olyan különleges képességgel, ami által örömmel, szeretettel képes azt végezni. A baj akkor van, ha az előbbi hozzáállás egyike sem az emberé, csak azért csinálja, hogy jövedelemhez jusson, megélhetése legyen. Ami azt jelenti, hogy önfenntartóvá akar válni, nem akar másokra rászorulni. De ebből az életformából soha nem lesz mustárfa, vagy kenyér. A másokért való elkötelezettség, a másoknak önmagam odaajándékozása, a magam beleélése mások élhetőségébe. Valami ilyen életfilozófiáról beszél Jézus. Erre akkor lehetek képes, ha van reményem, hitem abban, hogy – van értékem, vagyok valaki; - attól vagyok valaki, hogy Valaki rám számít; - különben is, teremtett vagyok, arra teremtve, hogy mások számára, másokkal együtt közösségre legyek, és együtt valami magasztos, nagy célt elérhessünk, amihez hajlandók vagyunk összehangolni érdekeinket, lemondani arról, ami elválaszthatna bennünket egymástól, stb.. Nekünk együtt kell építkeznünk, hogy belenőjünk abba az embertéglából készülő házba, mely végül is, Isten országa.

Isten arra rendelt bennünket, hogy közösségét építsük, alkossuk meg. Ami nem egyszerű és nem is könnyű feladat. Összetettségét az adja, hogy bűnösségünk elválaszt bennünket egymástól. Ahelyett, hogy egymást kiegészítenénk az örök életre való készületben, alkalmassá válásunkban, önös, és önző logikánk, érdekeink, gondolkodásunk, egymás számára megnehezítik, szinte ellehetetlenedik a jóra való képességünk. A belénk égetett jó, elhalványul így, elbizonytalanodik, megkérdőjeleződik. Végül életünkből már csak arra futja, hogy magányossá váltan, önfenntartókká váljunk. Elveszítjük azt a célt, azt az álmot, amit Isten gyermeki szívünkbe bele álmodott, bele sóhajtott, mint önmagából egy részt. Pedig azt tudjuk, hogy az egész részekből áll össze, de már nem törődünk sajnos az egésszel, részegységüségünket is érdektelennek tartjuk. Arra jövünk rá, hogy a te érdeke, és az ő érdeke, pláne a ti érdeketek nem találkozik, nem igényli, és nem is érdekli az én érdek. Érdekellentétekké válunk, és így egyre önzőbbé. Nagy baj, mert ebből pontosan a szeretet hiányzik, amiről olyan sokat beszél Jézus és az egész Szentírás. Azért van ez így, mert életvitelünket, érzésvilágunkat, majd reakcióinkat és véleményalkotásunkat egyre inkább átengedjük az evilági okoskodásunknak. Nincs ráhagyatkozás benne, arra az erőre, mely átszövi világmindenségünket. Úgy, ahogy átszövik ma már a különböző mágneses és elektromágneses hullámok, a rádióhullámok. Melyek észrevétlenül beleavatkoznak életünkbe, amikor megszólal a telefonunk a zsebünkbe. Ettől kezdve, bármilyen más helyzetre kellene is koncentrálnunk, egyből utánakapunk, és engedjük, hogy életünkre meghatározóvá legyen. Már nem mi irányítjuk az életünket. De így van ez azzal a sok fülbe dugott hanggal is, amin elmosolyodhatunk a tömegközlekedésen: a sok ember néz üveges szemmel, és eközben valami külső erő hatása alatt áll. Nem működnek saját reflexei, gondolatai, hanem valami más erő irányítása alatt állnak. Nincs kapcsolat embertársainkkal, sőt bebiztosítjuk magunkat, hogy ne is lehessen. Nem akarlak észrevenni, nem akarok veled kommunikálni, hagyjál békén!

Bizony, sokkal nagyobb tudatosságot követel meg tőlünk a világ. Érteni és élni a jó és a rossz megkülönböztetésével! De mégsem félni a rossztól, csak ébernek lenni, hogy képesek legyünk felismerni, és szeretettel odakiáltani Jézusnak: bocsáss meg, segíts meg, nem akarok rosszat tenni! Jöjj Szentlélek Úr Isten, Te segíts meg engem, most és mindörökké! Ámen

Felmerül a nagy kérdés: lehet, van esély rá, hogy mi emberek megvalósítsuk Isten országát itt a földön, ahogy Lukácsnál olvassuk (Lk 17,21); Mert hiszen ez nem idegen a teremtett mindenségtől, ahogy a kovász sem az, és a mustármag sem az. Hogy mondja Pál? "Maga a természet is sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását." Vagyis: nem vagyunk azok. Ideje volna azokká válnunk. Kutatnunk, és együtt keresnünk, hogy mi tehet bennünket, legalább, és legelőbb is azokat, akik keresztényeknek valljuk magunkat, Isten országának építőivé. Közösen cselekvőkké, és közös produktum magvalósítóivá.

Olyan szép ez az ének, de mennyire imádkozzuk? Vagy csak énekeljük? Bennünk él a vágya, és a vágyakozás teljesítéséért való felelősségünk is, ami alázat nélkül kevés?

„Nekem nincs más Rajtad kívűl Jézus
Életem forrása vagy
Kézzel, lábbal, szívvel, szájjal
Dícsérlek Uram.

Ez a Hús-Vér templom Érted épült,
Neked ég a tűz, bennt oltárainál.
Ez a Hús-Vér templom Téged dícsér,
Szívem minden húrja rólad muzsikál... „

Milyen megnyugtató, hogy Isten irgalma nem marad el, számíthatunk rá: „De nemcsak azok, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi magunk is sóhajtozunk bensőnkben, s várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. Üdvözülésünk ugyanis reménybeli.” Köszönöm Istenem, hát addig pedig viselem, érted „amit most szenvedünk, - ami - nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk”. Legyen áldott érte a Te neved! Ámen