Jézus Krisztus elvetette Isten tervét a világban

Ter 32,23-33 - Miután igen korán felkelt, fogta két feleségét, két szolgálóját, valamint tizenegy fiát, és átkelt a Jabbok gázlóján. Vette őket, átvitte a folyón mindannyiukat, és mindent, ami hozzá tartozott, aztán egyedül maradt. És íme, egy férfi küzdött vele egész virradatig. Amikor azt látta, hogy nem tud erőt venni rajta, megérintette csípőjének inát, s a vele való küzdelemben kificamodott Jákob csípőjének ina. Aztán arra kérte: „Eressz el, mert elérkezett már a hajnal!” Ő azt felelte: „Nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz!” Erre a férfi megkérdezte: „Mi a neved?” Ő azt felelte: „Jákob.” A férfi ekkor így szólt: „Ne Jákobnak hívjanak ezentúl, hanem Izraelnek! Mert küzdöttél Istennel és az emberekkel, s győzedelmeskedtél!” Erre Jákob megkérdezte tőle: „Mondd meg nekem, mi a neved?” Az így felelt: „Miért kérdezed a nevemet?” És azzal megáldotta őt azon a helyen. Erre Jákob elnevezte azt a helyet Penuelnek, mondván: „Színről-színre láttam itt Istent, mégis megmenekült a lelkem!” A nap éppen akkor kelt fel felette, amikor elhagyta Penuelt. A lábára azonban sántított. - Emiatt nem eszik meg Izrael fiai mind a mai napig azt az inat, amely a csípőben van: mert ő megérintette Jákob csípőjének inát.

Mt 9,32-38 - Amikor ezek elmentek, íme, odahoztak hozzá egy néma megszállottat. Kiűzte belőle a démont, és a néma megszólalt. A tömeg elcsodálkozott: „Soha nem történt még ilyen Izraelben!” A farizeusok pedig azt mondták: „Az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket.” Jézus bejárta az összes várost és falut. Tanított a zsinagógáikban, hirdette az ország örömhírét, és meggyógyított minden betegséget és minden gyengeséget. Mikor a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve, mert elgyötörtek voltak és levertek, olyanok, mint a pásztor nélküli juhok [Ez 34,5]. Erre így szólt tanítványaihoz: „Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.”

Jézus Krisztus elvetette Isten tervét a világban, hogy a világ már ne csak tudja, hanem élhesse is Isten igazságát, amit tulajdonképpen már a teremtéskor, az elgondolásunkkor az Atya beleégetett, beleálmodott a teremtés minden sejtjébe.

Tulajdonképpen Jézus halála, és földbe helyezése ezt a szimbólumot hordozza, szavai szerint is: „Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.” [Jn 12,24] Hiszed ezt ember? Hinnem kell. De, ha hiszem, akkor azt is értenem kell, mit jelent: „Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.”

Az aratómunkás élete az aratás. Régen, az arató ember kint élt a földön, míg véget nem ért az aratás. Együtt volt a földdel. Szinte azonosult minden gondolata, szava és tette a földdel. Mi is, a Krisztus által megtermékenyített földben vagyunk megszenteltek. Az Ő tanításával egységre vagyunk teremtve, hogy míg az be nem érik, és míg ebben az aratásban ki nem vesszük a részünket, addig ne legyen nyugtunk. Vagyis, ha Krisztus örömhíre éltetőm, életem, termésem, gazdagságom, akkor az azt jelenti, hogy magam, megtermékenyülésre vagyok képes az Igazságra. Termésemet – örömömet - el kell vetnem, meg kell osztanom. Ha élem az örömhírt, akkor megosztom másokkal, hogy mások is termőképessé lehessenek.

Már csak az van hátra, hogy ebből a tanításból Jézus mit ért azon, hogy „kérjétek”. Ki képes hitelesen kifejezni ezt a kérést? Csak az, úgy gondolom, aki ebben a szükségben már részt vállalt magára, aki már megéli azt, hogy milyen szükség van rá, abban a környezetben, amiben él, arra, hogy az emberek elhiggyék – a világ hangoskodása, győzködése ellenében -, hogy az Igazság, amit éreznek ott legbelül, több mint érzés, érdemes utána menni, és követni, felvállalni, hogy önbecsülésén keresztül képes lehet felvállalni a szíve legmélyén rejlő Igazság megvallását. Nem kell szégyellni, nem kell mások bizonygatását követnie, akik tévednek, a magunk sejtése ellenében.

De, hogy melyik termés a jó, az bizony csak az aratáskor derül ki. Az aratómunkás az, aki minősít: mi termés és mi pelyva – mi hasznos és mi haszontalan. Mi magunk kell, hogy képessé váljunk megítélni, mi válhat hasznunkra, és mi kárunkra. Vagyis, magamat kell ismernem – megismernem Krisztusban – hogy eldönthessem, mit vagyok képes javamra fordítani, úgy, hogy termővé váljak Isten termőföldjében, és mi az, amit ki kell vetnem magamból, nehogy értéktelenné tegyen!

Uram, Szentlelked által tegyél kitartóvá, állhatatossá önmagam művelésében, hogy a számodra legjobbat képes legyek kihozni magamból, de, hogy másokat is segíthessek a maguk tökéletességére a szeretetben! Ámen