Induljunk el onnan, hogy ki is ez a Jákob?

Ter 28,10-22a - Jákob tehát elindult Beersebából, és Hárán felé tartott. Eljutott egy helyre, és ott, amikor a nap leszállt, le akart pihenni. Fogott tehát egy ott heverő követ, a feje alá tette, és elaludt azon a helyen. Álmában azt látta, hogy egy létra áll a földön, a teteje pedig az eget éri, és Isten angyalai fel és le járkálnak rajta. Az Úr a létrára támaszkodott, és azt mondta neki: „Én vagyok az Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene és Izsáknak Istene! A földet, amelyen alszol, neked és utódodnak fogom adni. Annyi utódod lesz, mint a föld porszeme. Kiterjedsz nyugatra és keletre, északra és délre. Benned és utódodban nyer áldást a föld minden nemzetsége. Íme, én veled leszek, és őrződ leszek, bárhová mégy, és visszahozlak erre a földre. Nem hagylak el, amíg nem teljesítem mindazt, amit mondtam!” Amikor Jákob felébredt az álomból, így szólt: „Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem is tudtam!” Aztán megrémülve azt mondta: „Milyen félelmetes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja!” Ezért Jákob, amikor reggel felkelt, fogta a követ, amelyet a feje alá rakott, és felállította emlékjelül, majd olajat öntött rá. Azt a várost pedig elnevezte Bételnek - azelőtt Lúzának hívták. Fogadalmat is tett Jákob, ezekkel a szavakkal: „Ha velem lesz az Úr, és megőriz az úton, amelyen járok, ha ad nekem kenyeret, amit megeszem, és ruhát, amit felveszek, s ha szerencsésen visszatérek atyám házába: az Úr lesz az én Istenem. Ezt a követ pedig, amelyet emlékjelül ideállítottam, Isten házának fogják hívni, és neked áldozom a tizedét mindannak, amit adsz majd nekem!”

Mt 9,18-26 - Amíg ezeket mondta nekik, íme, odajött egy elöljáró, leborult előtte és azt mondta: „A lányom most halt meg, de gyere, tedd rá a kezedet és élni fog.” Jézus fölkelt és követte őt a tanítványaival. És íme, egy tizenkét éve vérfolyásos asszony hátulról odament, s megérintette a ruhája szegélyét. Azt gondolta magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Jézus megfordult, meglátta őt és azt mondta neki: „Bízzál lányom! A hited meggyógyított téged.” És abban az órában meggyógyult az asszony. Amikor Jézus bement az elöljáró házába és látta a fuvolásokat és a tolongó tömeget, így szólt: „Távozzatok! Nem halt meg a kislány, csak alszik.” De azok kinevették. Mikor kiküldték a tömeget, ő bement, megfogta a lány kezét, és a kislány fölkelt. Ennek a híre elterjedt azon az egész vidéken.

Induljunk el onnan, hogy ki is ez a Jákob? Ezt olvasom róla: A Biblia szerint Jákob a fiatalabbik volt Izsák (aki fia volt Ábrahámnak) és Rebeka ikerfiai közül, bátyja Ézsau. Mikor felnőtt, anyja segítségével csalással megszerezte a közben megvakult idős Izsáktól az atyai áldást, ami a bátyjának járt volna: először rávette a munkából éhesen hazatérő Ézsaut, hogy egy tál lencséért cserébe mondjon le elsőszülöttségi jogáról, majd később Ézsau ruháiba öltözve ment be apjához, aki megáldotta. Jákob ezután elmenekült otthonról, mert félt, hogy Ézsau megöli.

Jákob anyai nagybátyjához, Lábánhoz menekült, akinél pásztorként dolgozott. Beleszeretett Lábán kisebbik lányába, Ráhelbe, és megegyeztek Lábánnal, hogy hét évig szolgálja őt, cserébe Ráhelért. Lábán azonban becsapta, és a hét év leteltével Ráhel helyett Leát, az idősebbik lányt adta hozzá. Jákob újabb hét évig szolgálta, és így Ráhelt is feleségül vehette. Ezután egy ügyes trükkel elérte, hogy Lábán sok birkáját nekiadja, és elköltözött Lábántól. Később kibékült Ézsauval.

Jákobnak tizenkét fia született Leától, Ráheltől, valamint azok két szolgálójától, Bilhától és Zilpától: Rúben, Lévi, Simeon, Isszakár, Júda, Zebulon, Gád, Áser, Naftali, Dán, József és Benjámin. Ők a zsidó törzsek ősei. Egy lánya is ismert, Dina. A két legkisebb fiú, József és Benjámin voltak Ráhel fiai, ezért őket jobban szerette, főleg Józsefet. Józsefre ezért féltékenyek voltak a testvérei, és eladták Egyiptomba.

Mindent összevetve, Jákob egy ügyeskedő volt, rafinált, minden hájjal megkent fickó, de kitartó abban, amit elképzelt, kigondolt. Úgy tűnik, hogy az Úrnak tetszett a talpraesettsége, az életrevalósága. Épít rá. Látva, hogy bár megteszi, amit a szíve diktál, de az Istent is igyekszik tisztelni, méltányolni. Nem megy el az álma mellett, odafigyel arra, amit álmodott. Kutatja abban, annak értelmét, és üzenetét. Vagyis: hitével összhangban áll életrevalósága.

Jákob képes rácsodálkozni felismerésére, hogy az, ahol áll, ahol jár, ahol az életét éli több annál, mint föld, mint anyag. Az út, amelyet jár, tart valahová, értelme van annak, hogy keres, és amit talál, azt képes elfogadni: „Benned és utódodban nyer áldást a föld minden nemzetsége. Íme, én veled leszek, és őrződ leszek, bárhová mégy, és visszahozlak erre a földre. Nem hagylak el, amíg nem teljesítem mindazt, amit mondtam!” Nem volt egy ijedős természetű, képes volt hinni, és azonosulni az ígérettel, melyet Isten üzeneteként fogad el.

Az ígéretre a válasza is figyelmet érdemel: „Ha velem lesz az Úr, és megőriz az úton, amelyen járok, ha ad nekem kenyeret, amit megeszem, és ruhát, amit felveszek, s ha szerencsésen visszatérek atyám házába: az Úr lesz az én Istenem. Ezt a követ pedig, amelyet emlékjelül ideállítottam, Isten házának fogják hívni, és neked áldozom a tizedét mindannak, amit adsz majd nekem!” Konkrét, határozott. Ígéretre, ígérettel felel. Mondhatjuk, hogy leszerződik az Úrral, az Istennel.

De, válaszában benne van, hogy féli az Istent. Megérinti a bizonyosság, hogy csak az a talpalatnyi föld, melyen áll, vagy fekszik, sem az övé, mennyire nem képes birtokolni, semmit, ha Isten azt másképpen gondolja.

Magamat képzelem Jákob helyébe: ha velem az Úr, és elérem célomat – azok a lépések melyeket meglépek, még ha nem is mindenben helyesek, mert keresztezik mások jogait, vagy igazát, de megengedi számomra az Isten - akkor elmondhatom, hogy bennem van az Isten, hogy helyes volt az, amit tettem, vagy legalább is, még elfogadható az az Istennek. Akkor Istenem Ő, kinek mindent megköszönhetek, és szövetségesemnek részt adok abból, amit nekem adott.

De, hogy jön ez össze az evangéliummal? Az ószövetségi történetben Jákob, akit Isten szólít meg álmában, amire nem marad el Jákob válasza. Az újszövetségi jelenetben pedig egy elöljáró és egy vérfolyásos asszony kínjában, szükségében szólítja meg Jézust, amire nem marad el Jézus válasza. Előbb van az ószövetség, ugye, és utána az új szövetség. A kezdeményezés ennek alapján Istennél van, aki szövetséget kínál, majd ebből a szövetségből, vagy erre a szövetségre épül, ezt akarja megerősíteni Isten az új szövetségével. Várva, hogy az ember válaszoljon az ajánlatára. Jézusban emlékezteti Isten az embert, a maga szövetségi ajánlatára, amit keservében, szükségében látszik elfogadni az ember. Mikor már nincs más reménye, csak az Isten. Bajban vagyok – mondja az ember – más nem segíthet rajtam csak Te Uram, aki mikor segítesz, már elfogadlak Istenemnek. És lám, az Isten elfogadja ezt a megalázást az embertől, hajlandó az emberen még így is segíteni, még így is elfogadni a válaszát.

Jézus nem tesz mást, amikor csodát tesz, mint igazolja Isten, az Atya könyörületességét, kiengesztelődésre készségét: Ha ember, hittel kérsz, én nem veszem el tőled a reményt, megerősíteni kész vagyok hitedben. Igen én szeretlek, és szeretetem elfogadására bíztatlak. Ne félj, én megmentlek téged, én kivezetlek téged a reményvesztettségedből, az önvádaskodásodból, kishitűségedből, … Csak merjed elhinni, hogy szent az a föld, ahol állsz, mert enyém a föld, és én a te Istened vagyok, ki oda állítottalak, és aki vezetni kész vagyok téged, hogy örömöd – üdvösséged legyen. Csak bírd – ember – mondani a zsoltáros szavával: „Te vagy az én oltalmazóm és erősségem, Istenem, akiben bizakodom.” [Zsolt 90] Ámen